Vasmarok 1. fejezet

6. Fejezet Vanessa

Délután van.
Június.
Révedve nézek ki az ablakon a hegyek felé. Mitchigan felé. Ahova pár óra mulva elindulok.
Apám ket hete halt meg egy állattámadásban. Többet nem árultak el.
Most pedig Chicago - ból az apám nővéréhez, Mag - hez költözöm, Detroid külvárosába. A vad erdők és a csönd otthonába.
Milyen szánalmas.
Igazából apám szivességet tett azzal, hogy meghalt.
És ez miadt ne nézzetek rosszallóan!
Nem vagyok szívtelen.
De kiváncsi lennék, hogy TI, hogy bírnátok 17 éven keresztül egy rohadt nagy házban, elzárva a külvilágtól.
Vanessa Smith vagyok. 17 éves. Az anyámat nem ismerem, az apám meghalt, és szar életem van.
Egy csomó filmet láttam.
De tényleg. Rengeteget. Muszály volt valamivel elüttnöm az időmet.
És visszatérve a filmekre. Tetszik az az élet.
Hogy a barátokkal egyútt kell szenvedni az iskolapadban, hogy suli után ellógunk valahová, majd este házibuliba megyünk.
Na nallunk ezt neveztük allmodozásnak.
Apám mindig azzal etetett, hogy nem mehetek ki, mert ha a ház küszöbét átlépem, már nem tud megvédeni.
És így utólag apa, mond csak. A szúnyogoktól, vagy a szellemektől félettél engem?
Mert ez a 17 év olyan volt, mintha nem is élnék.
Nem akartam én soha veszélyes életet, de egy kis izgalom jöhetett volna.
És most elősször, kimehetek a civilizációba. Csak apám halála kellett hozzá.
A nap lemenő sugarai a szememet piszkálják, így elhúzom a függönyt, és felállok a padomról.
Körbenézek a szobámban, és rájövök.
Az ég világon semmi nem köt ide.
Sírni támad kedvem, de nem akarom elpazarolni a könnyeimet. Talán még szükségem lesz rájuk.
A némaságot kopogás foszlatja szerte, én pedig rohanok, le a lépcsőn, át a nappalin, hogy köszöntsem a nénikémet, akit már vagy nyolc éve nem láttam.
Csodás.