Vasmarok 1. fejezet

7. Fejezet Vanessa

Kezem a kilincsen, de az ajtó magától kinyílik, és szembe találom magam a nénikém mosolygós, megunhatatlan arcával.
Se egy ránc, talán csak pár ősz hajszál a hajában, bár szőke fürtjeiben még annyira se látszódnak.
Az alakja kifogástalan, és szerintem csoda, ha 43 évesen felvesz egy rövidnadrágot és egy ujjatlant, mégis látszatra nem több 35 évesnél.
- Istenkém, olyan régen láttalak. - ölel meg, esélyt sem adva rá, hogy elhúzódhassak. - Nem is emlékszem, hány éves is voltál, amikor utolsjára láttalak? 12, talán 13?
- 11. - helyesbítek.
Mag ránéz a bőröndömre, majd szomorúan elmosolyodik.
- Sajnálom. - nézi a cipőjét, mintha miatta történt volna ez az egész.
- Tényleg állattámadás volt? Úgy értem, hogy itt, Chicago - ban.
Maggie arca megkeményedett. Talán a fájdalomtól.
- Én úgy tudom. - mondta lassan. Mintha elhinné ezt a szarságot.
Nyitom a számat, mert a csönd már folytogató, de ő elveszi tőlem a bőröndöt, és azt mondja:
- Szedd össze még azt ami kell. Többet nem jössz vissza, a kocsim pedig jó nagy.
Ezzel ki is sétál.
Városi csaj vagyok, és még sem tudok semmit a városomról.
Mag nem tudhatja. Ő nem élt 17 évig egyedül, barátok nélkül.