Vasmarok 1. fejezet

5. Fejezet Matthew

Csak ültem ott a földön, magam elé bámulva.
Mit tehettem volna?
Csak úgy repült az idő, végül egy fénycsíkra lettem figyelmes, ami áttör a függönyök között és megvilágítja az áldozataimat.
Valamiért nem tudtam sírni. Átkoztam is magamat érte vagy 80 évig.
Nem tudtam mi a frászkarika történik velem. Az életem egy nagy fordulatot vett, és már nem lehet olyan, mint régen.
A szemem elé raktam a kezem. Bántott a nap. Enyhén égető érzés futott át a testemen, ahol a sugár hozzám ért. Aztán az érzés égéssé fajult. Szó szerint égtem!
Elugrottam az ablakból, és anyám porcelántárgyakat tartó szekrénye mögé bujtam.
Hirtelen valaki felköhögött.
Michael elkezdett krákogni valamit, majd felült.
- Michael....ho...hogy...ez hogy lehetséges?
Az öcsém rám nézett, és megállt bennem az ütő.
A sebek eltűntek a nyakáról, csak a ruhája maradt vörös a vérétől.
- Mi a franc folyik itt Manson?
- Nem tudom, de gyere el a napról! Éget!
Michael kinézett az ablakon, de nem történt semmi.
- Most történnie kéne valaminek? - kérdezte sután.
- Igen. Kéne. - kiléptem a rejtekemből, majd kezemet a fénybe raktam. Az pedig el kezdett égni, mint az odasütött hús.
- Jesszusom! - kiáltott fel az öcsém, és arrébb húzódott.
Aztán eszembe jutott.
Elkezdtem hallgatózni.
Kint csicseregtek a madarak, valaki kidobott egy jó adag szemetet a kukába, és... nem hallotgam a szívverésünket.
- Mi folyik itt Manson? - nyafogott az öcsém, mint egy 10 éves.
Tudtam, hogy el kell neki mondanom.
- Mich...szerintem...meghaltunk. - böktem ki.
Néma csend telepedett közénk.
Féltem megtörni a csöndet, de ő megtette helyettem.
- Most mit fogunk csinálni? - néz rám.
- Nem tudom. - motyogom.
- Anyáék halottak. Engem is megöltél, és most valami csoda folytán újjáélettem, vagy nem tudom, de a lényeg, hogy fogalmad sincs, hogy mi a fenét fogunk most csinálni?!
Ez a szokásos Michkiakad stílus volt. Amit csak anya tudott megfékezni...
- Igen! Nem tudom mit csináljunk! Nem tudom, mi történik velem, hogy mért kívánom a vért, méghozzá annyira, hogy megöljem a családomat. Apánk egy tetü volt, de nem érdemelt ilyet.
Próbáltam megnyugodni.
- Szerintem tünjünk el innen. - suttogja Michael anya ernyedt testét nézve.
- És enned is kell valamit, mert van egy olyan érzésem, hogy vér nélkül nem éred meg a holnapot.
Mich ingadozva felállt, és a szemembe nézett.
- Akkor meghalok. Te pedig megkapod a büntetésedet ezért a...a mindenért. - mutatott körbe.
Akkor elösször könnyek csípték a szemem. Az volt a mély pont.
- Tudom, nem álltam ki melletted. Soha. De kérlek, mint a testvéred, ne hadj egyedül.
Michael még mindig engem nézett, majd lassan bólintott.
Legugolt anya testéhez, és megnyalta véres arcát, majd csókot nyomott rá.
Éreztem a küzdést, amivel megfékezi a vágyat, hogy egyen. Nekem miért nem ment?
Mich felállt. Már nem inbolygott. Kikerülte a fénysugarat, és odalépett mellém.
- Elhadjuk ezt a várost, és soha a büdés életben nem jövünk vissza ide. És vigyázunk egymásra. Kiderítjük, ki tette ezt veled, és próbáljuk a jót kihozni ebbő a helyzetből. Vili?
Most elösször elmosolyodtam.
- Vili. De egyenlőre várjuk meg a naplementét.
Mich elnevette magát, én pedig tudtam, hogy ennél már csak jobb lehet.