Különleges adottságok

1. rész

Reggel az órám csörgésére ébredtem. Álmosan nyomtam le, hogy ne csörögjön tovább, majd egy ásítás kíséretében kinyújtóztam az ágyon. Körbepillantottam a szobámban, vagyis ha nevezhető szobának egy olyan helyiség ahol több a doboz, mint a bútor. Csak egy ágy van és néhány üresen tátongó szekrény a dobozok mellett. Sóhajtottam. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy otthagytuk New York-ot és ebbe a nevesincs, csendes városba költöztünk. Bár már három napja itt vagyunk, de még nem szántam rá magam, hogy kipakoljak a szekrényekbe. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ilyen váratlanul ott kellett hagynunk azt a csodálatos várost. Ha már itt tartunk a barátaimat is ott kellett hagynom a költözés miatt. Itt pedig még a környéket sem ismerem, mivel eddig lázadtam és az időmet végig a szobám falai közt töltöttem, hátha visszamehetek New York-ba apához, de anyám nem enged belőle. Ilyen az én formám. Egy teljesen új környéket kell megszoknom és ma már suliba is kell mennem. Olyan elcseszett lett hirtelen minden, amikor a szüleim elváltak. Anyám még azt sem engedi, hogy apát lássam, ami csak ront a helyzeten. Ezért utálom máris ezt a helyet.

Lassan ideje lenne készülődni, különben elkések már az első napomon. Na meg, ha nem készülök el időben, akkor lekésem a buszt is, amivel suliba kellene mennem, mivel anyámnak még kocsija sincsen. New York-ban minden sokkal egyszerűbb volt, amíg a szüleim együtt voltak. Egy kamaszlánynak más sem hiányzik, csak hogy egy új életet kelljen kezdenie az apja nélkül, egy új városban.

Végül a komor reggeli gondolataimtól elszakadva kimásztam az ágyból és elkezdtem készülődni a suliba, bár semmi kedvem nem volt hozzá... Igaz nem vagyok az a lógós típus, de az az angyal sem, aki szó nélkül teljesíti a felnőttek parancsait. Éppen ezért is komótosan készülődtem, hátha lekésem a buszt és nem kell suliba mennem. Bár ezek csak hiú ábrándok voltak... Megfésültem világosbarna tincseim, majd felöltöztem. Egy elegánsabb világoskék felsőt vettem fel farmernadrággal és a kedvenc sötétkék tornacipőmet. Imádom ezt a kényelmes cipőt, bár kicsit már elnyűtt lett.

Kiléptem a szobám ajtaján és a konyhába sétáltam, ahol anya készítette a reggelit a húgommal. Igen, hárman lakunk ebben a takaros kis lakásban. A húgom könnyebben elfogadta a jelenlegi álláspontot és már barátai is vannak, velem ellentétben.

Ez a reggel szokás szerint szar hangulattal indult számomra... Közelebb mentem hozzájuk, hogy meglessem mit készítenek reggelire, de ahogy köszönni akartam a húgom fordulatból rám öntötte a kancsóban lévő szörpöt, amit az asztalhoz akart vinni. Beterítette az arcomat és a felsőmet. Halkan káromkodtam egyet, majd mérgesen a húgomra néztem.

-Ó, bocsi Roxi, nem vettelek észre...- szabadkozott, de én inkább nem hallgattam meg és berohantam a szobámba.

-Ez a reggel indulhat ennél is rosszabbul?!- gondoltam magamban, miközben a szobámban egy másik póló után néztem amit felvehetnék. A dobozok miatt, amiket eddig nem pakoltam ki, csak egy fehér egyszerű pólót találtam. Pedig az öltözékemet már előre kiválasztottam... Nem sokat törődtem a sopánkodással, mert már így sem tudok reggelizni, inkább berontottam a fürdőszobába és felmértem a szörp okozta károkat. A pólómat mindenképp le kell cserélnem, plusz még a hajam nagy része is ragadt a szörptől. Már nincs időm megmosni, szóval miután átvettem a pólómat, vízzel próbáltam valamennyire helyrehozni a frizurámat. Teljesen ki voltam akadva a húgomra...

Végül valamennyire elviselhető frizurával és új pólóban kiléptem a fürdőszobából és indultam a táskámért, mert a húgom egyre csak hajtogatta, hogy indulnunk kell.

-Jaj, gyere már Roxi. Szerintem te sem akarsz elkésni már az első napunkon...- mondogatta miközben rám várt a bejárati ajtónál.

-Szerintem senkinek sem tűnne fel, ha egy napot kihagynánk, Lisa... Hisz már március van...- mondtam a húgomnak miközben gyorsan összeszedtem pár füzetet és egy oldaltáskába dobáltam őket. Az iskolát is hirtelen kellett megváltoztatnunk és hát ez a csodás reggel után félek mi lesz még ott is...

A vállamra raktam a táska szíját, majd kicsit késve de végre elindultunk a buszmegálló felé, ami tíz perc gyaloglásra volt az újdonsült házunktól. Láttam Lisa arcán, hogy eléggé izgatott az új hely és új barátai miatt, akik biztosan a suliban várják majd őt. Engem nem vár majd senki és nem tudom, hogy fogom túlélni ezt a napot egyedül. Valószínűleg nem fogok semmit megtalálni a suliban, ami kicsit aggaszt.

Odaérve a megállóhoz, végigjártattam mindenkin a szemem. Sok velünk egykorú volt ott és lehet némelyikük az osztálytársam lesz, de nem mertem odamenni hozzájuk inkább csak távolabbról figyeltem őket. Nem vagyok az a nagyon barátkozós típus, inkább az aki szeret az árnyékban megbújni és figyelni.

Teljes ellentétem volt a húgom, mert ő imád a figyelem középpontjában lenni és minél több barátra szert tenni. Őneki mindig minden sokkal könnyebben ment, mint nekem. A kinézete is sokkal elbűvölőbb, mint nekem, a szőke hajával, ami mindig tökéletes. Na meg a ruháival, ami mindig remekül áll rajta. Egyszóval olyan csaj, aki minden pasinak kell...

Közben a busz is megérkezett, majd a tömeg legvégén felszállva a járműre, csupán állóhely maradt nekem, mivel Lisa máris elkezdett barátkozni valami sráccal. Végignézve a srácon elég helyesnek találtam, de nem az én stílusom. Hagytam legalább ő hadd élvezze az életet, ha már én nem teszem.

Ahogy ment a busz és figyeltem a mellettünk elsuhanó házakat, eszembe jutott, hogy nem reggeliztem, majd ahogy a táskámban kezdtem kutatni egy kis ennivaló után, rá kellett jönnöm, hogy elfelejtettem hozni. Pont úgy ahogy a telefonom is otthon maradt... Kicsit kétségbe voltam esve, hisz még pénz se volt nálam, amiből kaját vehetnék. A húgomat pedig nem akartam ezzel zavarni, mert látszott rajta, hogy élvezi a srác társaságát, aki mellett ült. Talán majd ha leszálltunk, kérek tőle egy kis pénzt...

Végül beletörődve a helyzetembe végigjárattam a tekintetem a buszban ülőkön megakadt a szemem egy szőke hajú srácon, aki egyedül ült a busz hátuljában. A haja vége világoskékben végződött. Kicsit érdekesnek találtam és el is időzött rajta a tekintetem, amíg azon nem kaptam magam, hogy az arcomat fürkészi. Persze én nem tudtam semmit leolvasni érzelemmentes arcáról, így inkább elfordultam tőle, de továbbra is magamon éreztem a tekintetét.

Alig vártam, hogy megérkezzünk végre, mivel nem bírtam a tekintetek kereszttűzében állni sokáig. Csupán húsz perces buszút volt, ami számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Leszállva a buszról figyeltem, ahogy a húgom köszönés nélkül otthagy egymagamban. Sóhajtottam egyet, majd az özönlő diáksereget követve beléptem az iskola épületébe...