Különleges adottságok

3. rész

Mikor becsengettek a következő órára, mintha mi sem történt volna, visszamentem az osztályterembe és leültem az újdonsült helyemre, leghátul.

Hanna egész nap nem szólt hozzám és más barátaim nem voltak, így egész nap magamba roskadva ültem. Minek kellett ez a nagy változás az életemben pont most?! Végig ezen a kérdésem gondolkodtam és kizártam mindenkit körülöttem, csak a gondolatok maradtak.

Végül elérkezett az ebédszünet... Mivel se pénzem, se ételem nem volt, így abban reménykedtem hogy a húgomat megtalálva kapok tőle. Reggel otthagyott és még beszélni se tudtam vele.

Az ebédlőbe lépve körbenéztem hátha meglátom a húgomat. Elég nagy volt a terem és tömve volt diákokkal, így nehéz volt megtalálni. Beljebb sétálva az asztalok között mindenkin végignéztem, de Lisát sehol sem találtam és egyre éhesebb voltam.

Végül tíz perc keresés után feladtam és egy üres asztalhoz sétálva leültem, és az asztalra könyökölve az arcomat a kezembe temettem.

-Lehet ennél rosszabb a mai napom még?- motyogtam magam elé, inkább magamnak címezve, mint másnak. Úgyse volt senki más az asztal közelében. Végül inkább ráfeküdtem az asztalra lehajtott fejjel és próbáltam nem gondolni erre a szörnyű napra. Máshol akartam lenni, bárhol csak itt nem, idegenekkel körülvéve, éhesen.

-Valami baj van?- egy fiú hang rántott ki az önsajnálatomból és muszáj volt megnéznem ki zavart meg. Ahogy felpillantottam az egyik új osztálytársammal találtam szembe magam. A nevét nem tudtam, mert igazából nem annyira érdekeltek hogy megismerkedjek velük.

-Nincs semmi bajom...- morogtam neki. Ha morcosan viselkedek, akkor talán békén hagy és újra egyedül lehet a gondolataimmal. -Különben is miért érdekel ez téged?- ahogy az arcát figyeltem, feltűnt hogy egyáltalán nem érdekli hogyan beszélek vele. Ugyanolyan nyugodtak voltak a vonásai.

-Akkor nem ülnél itt egyedül, magadba roskadva...- erősködött, hogy csak azért is neki van igaza. Ez kicsit bosszantott és legszívesebben elpanaszoltam volna neki a bajom. De minek is próbálkozom ezzel, hisz csak az időmet és energiámat pocsékolom.

-Hagyj békén!- rivalltam rá, mert már nem bírtam tovább. Idegesített és mára mindenből elegem lett. Erre a kijelentésemre kicsit hátrahőkölt, de aztán egy pillanat múlva, mosoly jelent meg az arcán. Miért nem bír békén hagyni?!

-Figyelj... Én csak szeretnélek jobban megismerni.- ejtette ki a szavakat nyugodtan és kicsit meglepett, hogy a viselkedésem után még mindig szóba áll velem. Én a helyében rég elmentem volna már innen. A nagy csodálkozásom közepette megkordult a gyomrom, emlékeztetve hogy ennem kéne végre valamit. Ez a fiúnak is feltűnt, akinek amúgy még mindig nem tudtam a nevét.

-Éhes vagy?- kérdezte, majd körbepillantott az étkezőben és meg sem várva a válaszom elment. Figyeltem ahogy a pulthoz megy és egy tálcán hoz az aznapi ebédből. Persze nekem nem lett volna rá lehetőségem hiszen a pénzem is otthon hagytam. Figyeltem ahogy a tálcával a kezében közeledik felém és már a nyál is összefutott a számban, ahogy az ételre néztem.

Mikor odaért hozzám, letette a tálcát elém, majd leült a mellettem lévő székre. Oldalpillantást vetettem rá, és láttam, hogy engem bámul szótlanul. Illene megköszönni, hogy hozott nekem ételt, ezért megköszörültem a torkom és feléje fordultam.

-Köszönöm... öö..- nem tudtam a nevét és ez kicsit égő volt számomra, azok után hogy hozott nekem enni.

-Ryan... Ryan Henderson.- mutatkozott be mosolyogva. Bólintottam és mivel én sem és ő sem fűzött hozzá semmi mondanivalót, ezért elkezdtem enni. Olyan jó érzés volt teletömni az üres hasam. Bár elég hamar elfogyott a tálcáról az étel én örültem neki, hogy ennyit is ehettem.

Ezután kínos csend állt be köztünk és nem tudtam mivel tudnám oldani a feszültségemet. Végül a közöttünk lévő csendet nem én, hanem Ryan törte meg.

-Lenne kedved egy kis fagyizáshoz holnap suli után?- ahogy az arcára pillantottam láttam rajta a reménykedést. Hogy mondhattam volna erre nemet?

-Örömmel.- mosolyogtam rá.

-Rendben akkor holnap.- felállt és elköszönve tőlem elsétált. Eléggé boldognak tűnt, ami kicsit engem is felvidított.

Mikor véget ért az utolsó óra is, kisétáltam az épület elé, hogy ott várjam meg a húgomat. Kiérve félreálltam az útból és figyeltem az özönlő diáksereget, de Lisát sehol sem láttam. Mikor már a diákok nagy része elment, úgy döntöttem, hogy én is megyek a buszhoz, mert azt gondoltam, a húgom is ott van már.

A busz még nem volt ott, amikor odaértem és nagy meglepetésemre a húgom sem volt ott. Ez kicsit aggasztott, de nem tudtam hol kereshetném még. Így távolabb a többiektől álltam meg, néha rájuk nézve, de legtöbbször inkább lehajtott fejjel a földet bámulva. Hosszú volt a mai nap és végre haza szeretnék jutni, hogy pihenhessek.

Kis idő múlva a busz is megjelent és végre felszállhattunk rá. Abban a pillanatban ért oda a húgom is azzal a sráccal, aki mellé leült reggel az idefelé vezető úton. Csupán egy pillantást vetettem rájuk majd felszálltam a járműre és leültem egy üres helyre az ablak mellé. Figyeltem, ahogy a többiek elhaladnak mellettem, senki sem akart leülni mellém. A szemem, most már szinte szokás szerint, megakadt Jasonön, aki az imént szállt fel. Egy morcos pillantást vetett rám, majd elviharzott mellettem a busz hátulja felé. Ezután nem sokat törődtem senkivel, inkább az ablakon kibámulva figyeltem a tájat.

Végül a busz megérkezett ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom, így egy utolsó pillantást vetve hátrafelé, leszálltam róla. Őszintén szólva nem tudom, miért nézek rá ennyiszer, de mindig magára vonja a figyelmem.

Hamar hazaértem a húgom nélkül, mert ő éppen mással volt elfoglalva, amiről később majd beszélnem is kellene vele. Beléptem a lakásunkba és anya fogadott nagy mosollyal és kérdéseket tett fel a suliról, de én nem is figyeltem rá, hanem egy szó nélkül bementem a szobámba és az ágyamra dőltem. Elég érdekes volt az első napom az új sulimban, az egyszer biztos.