Különleges adottságok

7. rész

Rettenetesen fájt szinte mindenem. Ez volt az első dolog ami eljutott a tudatomig a sötétségben, ami körülvett. Ahogy nyöszörögve megmozdultam, éreztem a rám terített puha takarót. Először azt hittem, hogy kórházban vagyok, de ahogy lassan kinyitottam a szemem és kitisztult a látásom, rá kellett jönnöm hogy ez a hely nagyon is távol áll attól.

- Hol vagyok? Mi történt? - mondtam rekedten, mert a torkom ki volt száradva. Próbáltam felülni, de éles fájdalom hasított az oldalamba, lehunytam a szemem és felnyögtem. Sietős lépteket hallottam közeledni felém, majd meleg kéz simult a hátamra és az oldalamra.

- Maradj fekve. - mondta határozottan egy ismerős hang. Majd enyhén hátradöntött, visszafektetve az ágyra. Ahogy kinyitottam a szemem Jasonnel találtam szembe magam.

- K..kaphatok vizet? - suttogtam, mert már eléggé szomjas voltam és úgy éreztem hogy víz nélkül még gondolkodni se tudnék. Pár pillanat múlva Jason egy vízzel teli poharat nyomott a kezembe. Gyengéden a hátam alá nyúlt, majd felültetett az ágyon, de nem engedett el. Furcsa érzés volt, hogy a meleg, erős karja a hátamra simult. Enyhén fájt az oldalam annak ellenére is, hogy olyan gyengéden bánt velem. Gyorsan kiittam és kérni akartam még, amikor hirtelen ismét tele volt a pohár, mintha hozzá se nyúltam volna. Azt gondoltam, hogy beütöttem a fejem, mert úgy rémlett, az előbb ittam ki a vizet a pohárból. Értetlenül néztem fel a mellettem lévő srác arcára, de ő csak mosolygott. Ez még inkább irritált, mintha én lennék a hülye és semmi furcsa nem történt volna.

Miután kiittam ezt a pohár vizet is vissza akart fektetni az ágyra, amikor egy nyikorgás kíséretében kinyílt a szoba ajtaja. Először nem láttam ki jött be, mert Jason eltakarta az ajtót, de ahogy az alak arrébb sétált fehér tollakat fedeztem fel az amúgy is majdnem fehér fal előtt. Tágra nyílt szemekkel próbáltam jobban szemügyre venni a szárnyaknak kinéző valamiket. Mostmár tényleg úgy gondoltam hogy valahova nagyon beüthettem a fejem, mert angyalok nem léteznek.

- Hé Jas, jössz edze... - hirtelen elakadt a szava, de a hangja számomra nagyon ismerősen csengett, mégsem tudtam beazonosítani ki az. Jason végre kicsit arrébb mozdult, így szemügyre vehettem a fekete hajú srácot, akivel Ryan összetűzésbe keveredett a parkban múltkor. Elég rég volt és azóta nem is láttam többet se őt, se a kutyát. Most pedig tágra nyílt szemekkel bámultam a srácot teljes valójában angyalszárnyakkal együtt. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira meglepett a kinézete. A szárnyai szinte ragyogó fehérek voltak és nem tudtam a szememet levenni róluk.

- N...neked sz..szárnyaid vannak? - bukott ki belőlem a felesleges kérdés, hisz saját szemeimmel láttam. - Biztos még mindig álmodom... - motyogtam.

- Amint látod és nem, nem álmodsz. - válaszolta unottan, mintha nem lenne semmi meglepő ebben. - Szóval még nem mondtad el neki...

- Mit nem mondtál el? - néztem gyanakodva és kicsit értetlenül egyikükről a másikukra.

- Inkább feküdjél vissza... - mondta Jason kissé ingerülten és megpróbált visszafektetni, de én nem hagytam neki, ami csak azt eredményezte, hogy elkezdett még jobban fájni az oldalam. Lehúztam a takarót a törzsemről, majd csodálkozva vettem szemügyre, hogy egy számomra ismeretlen póló és rövidnadrág van rajtam.

- Mi a... Ez kinek a ruhája? - motyogtam, bár tudtam hogy választ nem fogok kapni tőlük. Felhúztam kicsit a póló alját, mert már furdalt a kíváncsiság mitől fáj ennyire az oldalam. - Ez meg mi a... - bámultam meghökkenve a bekötött derekam. Azt hittem hogy csak beütöttem valahova, nem ennyire komoly. Néhány percig sokkban voltam és komolyan összezavarodtam. Ahogy felpillantottam a két srácra, Jason arcán bánat tükröződött, míg az angyal megvetve bámult rám.

- Valaki mondja már el, hogy mi történt! - emeltem fel a hangom, mert kezdtem nagyon kiakadni. Ahelyett hogy valamelyikük megszólalt volna, Jason mélyen a szemembe nézett, majd hirtelen elkezdett kéken világítani a szeme és a keze körül víz jelent meg. Mintha arcul csaptak volna az emlékek az éjszakáról, eszembe jutott, amikor az én kezem körül is megjelent, csak éppen víz helyett tűz volt.

- Ezért akart bántani az a pasas? - néztem rájuk meghökkenve. Mindketten bólintottak, majd Jason lehunyta a szemét és amikor kinyitotta már nem világított, ugyanolyan hétköznapi volt, ahogy eddig ismertem és a víz is eltűnt.

- Nem bántani akart, hanem megölni. - ezt olyan nyugodtan jelentette ki, hogy meglepődtem. Hogy lehet a halálról ilyen higgadtan beszélni? - Nem ismernek minket, és az emberek félnek az ismeretlentől, tőlünk... - mondta ridegen Jason. - Mi segíthetünk neked, hogy tudd kezelni ezt a helyzetet, ha szeretnéd. Adunk időt, hogy végig tudd gondolni, de egyet ne felejts, velünk van a legtöbb esélyed a túlélésre és a hétköznapinak tűnő életre. - Jason végig a szemembe nézett. Nekem túl sok volt ez az információ, most már csak haza akartam menni és felébredni ebből a rémálomból. Nem akartam, hogy ez történjen.

- Egyébként a sérülésedet elláttam, pár nap múlva már csak halvány nyoma lesz. - zökkentett ki Jason hangja a gondolataimból. - Pihenj még egy kicsit. Mi most békén hagyunk. Addig maradhatsz itt ameddig akarsz. - azzal ki is tessékelte az angyal haverját a helyiségből. Még egyszer utoljára visszapillantott rám egy mosoly kíséretében, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Miután a lépteiket sem hallottam már, kezdtem felmérni a helyiséget, mert eddig nem is figyeltem a körülöttem lévő dolgokra. Nem nagy szoba volt, csupán néhány bútor foglalt helyet benne. Meg persze egy ágy amiben én feküdtem. A falak piszkosfehérek voltak. Unalmas színválaszték, ezért nem is foglalkoztam sokáig vele, inkább lehunytam a szemem és próbáltam valami értelmet látni ebben az egészben. Miért pont velem történik meg mindez?

Gondolkodás közben elnyomott az álom. Azt hittem felemelő lesz végre álomvilágban lenni, ezek a felkavaró gondolatok után, de tévedtem.

Az álmomban menekültem. Először nem tudtam mi elől, de ahogy meghallottam a pisztolylövéseket, rájöttem. Engem akartak. Méghozzá holtan. Csak futottam céltalanul, hogy egyre messzebb kerüljek az ismeretlen üldözőimtől. Le akartam rázni őket, így befordultam egy keskeny sikátorba, amiről azt hittem hogy mind a két oldalán nyitott, így le tudom vágni az utat, de nagy pechemre zsákutca volt. A falhoz érve kétségbeesetten ziháltam és próbáltam valami kiutat találni a slamasztikámból. Hallottam a közeledő lépteket, így nem volt már menekvés. Csapdába estem.

Ahogy egyre közelebb értek láthattam végre az arcukat, de egyiket sem ismertem fel. Mind a negyvenes éveiben járó férfi volt, kivéve egyet. Volt köztük egy izmos, fiatal srác. Nálam pár évvel lehetett csak idősebb.

A szemükben ridegséget, kegyetlenséget láttam, amitől csak még inkább megijedtem. Itt a vég. Nem fognak megkímélni. A kezem remegett, így muszáj volt ökölbe szorítanom, hogy ne lássák mennyire félek tőlük. Nem adom meg magam ilyen könnyen.

A falig hátráltam és folyamatosan bámultam a támadóimat. Szinte már élvezték a csapdába esett zsákmány képét. Próbáltam előhívni az erőmet, de nem ment. Egyre jobban megijedtem, így tényleg nincs esélyem. Már ott is voltak előttem és ketten közre is fogtak. Lelöktek a földre, majd a karomnál fogva térdre kényszerítettek. Annyi becsület még volt bennük, hogy kettő embert küldtek erre a feladatra, szóval még ők is félnek kicsit tőlem, ha nem is mutatják. A holdfényben fegyver ezüstje csillant. Ilyen könnyen, egy lövéssel fognak végezni velem. A testem remegett a tehetetlenségtől és a tudattól hogy senki sem fog törődni velem. Egyszerűen elfelejtenek. Zihálva bámultam fel a gyilkosom arcába. A fejemhez szegezte a fegyvert. Még egy utolsó pillantást vetettem a srácra, és miközben őt bámultam könnyek közepette, dörrent el a pisztoly. Az utolsó kép amit láttam, az a srác szomorú, megbánó tekintete volt. Ő nem akart nekem ártani.

Hirtelen ültem fel az ágyon egy sikoltás kíséretében, majd zihálva körbenéztem. Verejtékben fürödtem, próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez csak egy rossz álom, de olyan valóságos volt...