Különleges adottságok

10. rész

Utálok korán kelni. Ez az első gondolatom minden hétfő reggel. Egy újabb hét. Ismét öt nap szenvedés a suliban.

Lenyomtam az ébresztő órám és fordultam egyet az ágyon. Nem akartam felkelni. Nem is annyira a dolgozatok és tanulás miatt, hanem mert találkoznom kell Ryannel. Azóta az este óta próbált párszor felhívni, de én egyszer sem vettem fel a telefont. És persze féltem az erőmtől is, amivel az elmúlt napokban próbáltam nem foglalkozni.

Végül nyűgösen, de felkeltem és elkezdtem készülődni a suliba. Ahogy Jason mondta, próbáltam mindig nyugodt maradni és így az erőmet féken tartani, ezért elhatároztam, hogy amikor odakerülök Ryan elé, akkor is nyugodtan fogom rendezni a dolgokat vele.

Hamar elkészültem, a hajam kibontva hagytam. Mikor tegnapelőtt hazaállítottam, csak akkor vettem észre, hogy a hajam színe megváltozott. Jason egy szóval sem említette ezt a változást. Anya meg is jegyezte és hosszas beszélgetésbe kezdett arról, hogy miért nem jó, ha befestetem a hajam. Nem igazán tudtam, hogyan kéne ellenkeznem, így hagytam beszélni. Végülis a hajszínváltozásra az ő verziója a leglogikusabb. Immár a tükörben nem a világosbarna tincseket láttam, hanem a tűz lángjainak minden árnyalatában pompázó enyhén göndör vörös hajam. Ez emlékeztetett, hogy az erőmet nem hanyagolhatom el és nem tehetem semmissé.

Egy egyszerű fekete farmert, fehér pólót és fekete kapucnis pulcsit vettem fel. Megreggeliztem és a húgommal együtt elindultam a buszmegálló felé. Elég kellemes idő volt, már így kora reggel is, ezért nem vettem fel kabátot. Picit még várnunk is kellett a buszra, ami az utóbbi időben nem volt nagyon jellemző, mivel legtöbbször futottunk, hogy elérjük vagy pont akkor ért a megállóhoz, amikor mi is.

Szokás szerint utolsóként szálltam fel, mivel a barátnőim kocsival járnak, ezért nincs senki, aki mellé leülnék, ilyenkor általában már hely sincsen, csak ha valaki foglal. Lisa szokás szerint ugyanaz a srác mellé ült le, aki minden reggel foglalja neki helyet.

A tekintetem már szinte ösztönösen a jármű hátulja felé irányult. Általában ott szokott ülni Jason. Ahogy megpillantottam és amint találkozott a tekintetünk rögtön el is fordultam tőle.

Ezután már nem néztem feléje, de ahogy egyre inkább közeledtünk a sulihoz, annál idegesebb lettem és görcsbe rándult a gyomrom. Mintha kissé fülledt lett volna a levegő a buszon. Egyre melegebb lett és a végén már azt vettem észre hogy felszínesen veszem a levegőt. Kicsit meggörnyedtem, próbáltam enyhíteni a hasfájáson, ami időközben eléggé elviselhetetlen lett. Ennyire csak a havibajom idején szokott fájni a hasam, ami most semmiképp sem játszhatott szerepet. Nem értettem mi bajom lett, de nagyon rosszul éreztem magam.

Hirtelen egy kéz kulcsolódott a csuklómra, és ahogy felnéztem Jason komor arcával találtam szembe magam. Picit mintha megremegett volna a keze és lazított volna a szorításon, de aztán újra megfogta és elkezdett a leghátsó ülések felé húzni. Kissé szédültem is, és ezt még tetőzte is, ahogy éreztem a jármű mozgását a talpam alatt. Leültetett az egyik ülésre, majd szorosan mellém ült és magához húzott.

- Nyugalom. Ne idegesítsd fel magad. - mondta mély és nyugodt hangján. Átkarolt, a mellkasán nyugtattam a fejem és próbáltam lenyugodni, miközben a szíve egyenletes ütemét hallgattam. Miután kissé megnyugodtam, az első értelmes gondolatom az volt, hogy melegem van. Le akartam húzni magamról a pulcsit, de még mindig eléggé ügyetlen voltam és a kezeim is remegtek, így Jason segítette levenni. A testem remegett, pedig nem is fáztam, inkább majd megsültem ebben a zárt térben.

- Nyugi. - ismételte már elég sokadjára ezt a szót. Felidegesített, hogy azt hiszi egy szóra azt csinálom amit kér. Nem lehet ilyen könnyen lenyugodni. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, amikor rápillantottam. Nem igazán értettem mi baja, de nem úgy tűnt hogy meg akarná osztani velem.