Különleges adottságok

13. rész

Azonnal a szobámba rohantam és a rendetlenség között próbáltam megtalálni a papírt, amin Jason száma van. 

- Tudom, hogy valahol itt kell lennie... - motyogtam, miközben szanaszét dobáltam a ruháimat és a könyveimet. - Jaj, gyerünk már... Nem tűnhetett csak úgy el. 

Közben a rendőrök újra csengettek és kopogtak is. Egyre jobban kétségbeestem, és kis híján sírva fakadtam ettől az érzéstől. Az idő mintha felgyorsult volna, ahogy majdnem az egész szobámat átkutattam mindhiába, miközben a rendőrök még mindig az ajtó előtt várakoztak. 

Végül megtaláltam a farmerem hátsó zsebébe gyűrve a papírt és kicsit megkönnyebbültem. Azonnal tárcsáztam Jasont és harmadik csörgésre fel is vette. 

- Hallo? - szólt bele közömbösen.

- Szia Jason, Roxi vagyok... - itt tartottam egy kis szünetet, még én magam sem tudtam felfogni teljesen ezt a helyzetet. - Van egy kis problémám... - sóhajtottam egyet.

- Mi az? Roxi, mi a baj? - éreztem a hangján az aggodalmat. 

- Egyedül vagyok itthon és rendőrök vannak az ajtó előtt. Nem tudom mitévő legyek, kérlek segíts. Szerinted tudják, hogy én öltem meg azt a fickót? - kérdeztem kétségbeesve. Hirtelen csend lett a vonal másik végén és azt hittem itt hagyott - azok után, ahogy viselkedtem vele - hogy oldjam meg a gondjaim magam.

- Jól van, most a legfontosabb, hogy megnyugodj és fogadd őket. Máris indulok hozzátok... Sietek, addig tartsd fel valahogy őket. - hallottam a telefonban sietős lépteit és kicsit megkönnyebbültem tőle. Már épp le akartam rakni a telefont, amikor újra megszólalt.

- Csak maradj nyugodt - mondta végül, majd lerakta a telefont. 

Elindultam az ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, még vettem egy mély lélegzetet, hogy lenyugodjak. Végül megtettem az elkerülhetetlent és szembenéztem a két rendőrrel. 

- Maga Roxanne Thompson? - tette fel az első kérdést az idősebbik férfi. Az egyik idős, alacsony volt, míg ezzel ellentétben a másik magas és fiatalabb, talán a 30-as évei elején járhatott. Bólintottam, mivel nem bíztam abban, hogy meg tudok szólalni.

- Beszélni szeretnénk magával. Bemehetnénk? - vette át a szót a fiatalabbik rendőr. Félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessenek. - A szülei itthon vannak? - kérdezősködött tovább. Mély levegőt vettem és próbáltam nyugodtan válaszolni.

- A szüleim elváltak, anyukámmal és a húgommal élek, de ők most nincsenek itthon. - figyeltem, ahogy a tekintetüket végigjáratták a helyiségeken, miközben a nappaliba kísértem őket. Az idősebbik beült az egyik fotelba, a másik pedig megállt a fal mellett és onnan figyelt, zsebre tett kézzel. 

- Esetleg kérnek valami italt? - próbáltam húzni az időt, hogy Jason végre ideérjen. - Vizet, teát, szörpöt? - erről eszembe jutott az első sulis napom reggele. Azzal tudnám húzni az időt, ha át kellene öltöznöm és ők sem szólhatnak semmit miatta. 

- Nem kérünk semmit, köszönjük. - szólalt meg az idősebb kissé morgolódva. Sóhajtottam egyet a válaszra. Nem tudom már tovább húzni az időt, szembe kell néznem vele. 

- Egy gyilkosság ügyében nyomozunk. - szólalt meg a falnál álló, és gyanakodva végigmért. - Egy sikátorban gyújtogatásra utaló nyomokat és egy megégett testet találtunk... - a rendőr mondandóját kopogás szakította félbe.

- Megyek, megnézem ki az. - szólaltam meg és már szaladtam is a bejárati ajtóhoz. Reménykedtem benne, hogy Jason az és nem anyáék értek haza.