Különleges adottságok

11. rész

- Na gyere, menjünk! - mondta Jason, majd a táskámat a vállára vette és megfogta a kezem, hogy még véletlenül se gondoljam meg magam.

- És mi lesz a délutáni órákkal? - néztem rá kétségek között hánykolódva. Nem akartam bajt, amikor már éppen kezdtem megkedvelni ezt a helyet, de valahogy Jason ajánlata is vonzott.

- Nem nagy dolog, ha egyszer nem mész be órára. Majd azt mondjuk, hogy rosszul lettél. - mondta közömbösen, mintha őt nem is érdekelné az iskola és a tanulás. 

Kicsit már eltávolodtunk a padtól, amikor újra földbe gyökerezett a lábam és megálltam. Nem akartam bajba kerülni.

- Nem lehetne inkább órák után?

- Úgysem tudnál figyelni az órákon. Komolyan, azt hittem te ennél bátrabb és lazább csaj vagy. - jelentőségteljesen végigmért. - Na gyere már, ne kelljen könyörögnöm... 

Felsóhajtottam és aprót bólintottam.

- Jól van na. De csak a mai nap. - figyelmeztettem, majd tovább indultam. Kicsit azért aggódtam az ellógott órák miatt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket a baljós gondolatokat.

Lassan mentünk, végül is nem siettünk sehova. A táskámat még mindig ő vitte, ami kezdett kicsit bosszantani, mivel nem a pasim, ezért nem kell vinnie. Már épp szólni akartam neki, hogy adja csak vissza a táskám, mert én is tudom vinni, amikor hirtelen valaki Jason nevét kiáltotta. Mivel hátulról hallottuk a hangot, ezért megfordultunk és megláttuk Lindát, aki futva közeledett felénk. Kicsit meglepődtem, hogy a városban találom ilyenkor és Jason arcán is csodálkozást véltem felfedezni. 

- Sziasztok skacok! - köszönt nekünk vidáman Linda, bár észrevettem, hogy nem igazán volt boldog hangulatában, amiért engem is ott talál. Halkan visszaköszöntem neki, de azonnal Jason ragadta magához a szót.

- Te meg mit keresel itt? Nem otthon kellene épp tanulnod? - kérdezte kicsit indulatosan köszönés nélkül. 

- Téged az mit érdekel? És ha már itt tartunk ti mit kerestek itt? - nézett rajtunk végig jelentőségteljesen, majd a tekintete megakadt a táskámon, ami még mindig Jason vállán volt. - És miért cipeled a táskáját? Talán túl gyenge ahhoz, hogy saját maga vigye? - úgy nézett rám, hogy ha tekintettel ölni lehetne én már halott lettem volna. Megelőzve a további vitát, megfogtam a táskám szíját és lerángattam Jason válláról, miközben ő halkan mérgelődött.

- Hova mentek? - kérdezte Linda. Gondolom csak az érdekelte, hogy hova megy Jason.

- A rejtekhelyre. - motyogta Jason. Szóval így hívják a kísértetházat.

- És miért viszed oda őt? - Linda megjutalmazott egy újabb gyilkos tekintettel.

- Ő is közénk tartozik most már. - válaszolta nyugodtan Jason. Linda erre csak fújtatott egyet, majd tovább indult. Pár lépés múlva megállt és visszafordult felénk.

- Akkor jöttök? - Jason bólintott, majd továbbindultunk. Kínos csendben telt az út, a kísértetházig. Mihelyt beléptünk a házba Linda vissza is varázsolta a földfalakat a bejárathoz. 

- Nem lenne egyszerűbb egy ajtót szerelni oda? - tettem fel a leglogikusabb kérdést.

- Nem akarjuk, hogy feltűnést keltsen ez az épület. - válaszolta egyszerűen Jason. - Edzeni akartunk. - fordult Lindához. - Tudnál valami ruhát kölcsönadni Roxinak, hogy ne kelljen ezt összekoszolnia? 

- Persze, semmi akadálya. - Linda drámaian felsóhajtott és a szemeit forgatta, de intett, hogy menjek utána. 

- A teremben majd találkozunk. - mondta Jason, majd ő is elindult, gondolom, hogy valami lazább ruhát kerítsen magának.