Különleges adottságok

8. rész

A rémálom után nem tudtam és nem is akartam már visszaaludni, így lehúztam magamról a takarót és felálltam. Kicsit imbolyogtam és szédültem, ezért megkapaszkodtam a falban, míg visszanyertem kicsit az erőm. Tudtam hova akarok menni, így elindultam az ajtó felé kissé ügyetlen léptekkel.

Amikor kiléptem az ajtón és megfordultam, meglepődtem. Egy hosszabb folyosóra léptem ki, ahonnan elég sok ajtó nyílt. Mennyi szoba van vajon itt? De hol az az itt? Elég sok kérdés felmerült bennem ezzel a hellyel kapcsolatban. De nem sokat foglalkoztam a fejemben száguldó gondolataimmal, inkább elindultam a folyosón és próbáltam kitalálni, hogy merre lehet Jason.

Lassan lépdeltem, kissé bizonytalanul. Az egyik szobából zene hangja szűrődött ki. Ahogy közelebb értem hozzá láttam, hogy az ajtó résnyire ki van nyitva, így kaptam az alkalmon és bekukkantottam oda.

Bent -egy hatalmas ágyon, ami tele volt díszpárnákkal- ült az a barna bőrű lány akit a születésnapi bulimon láttam Jasonnel. A résen nem sokat láthattam a szoba egészéből, de azt tisztán láttam, hogy a fal amire rálátásom nyílt tele van képekkel. Kissé elidőztem a képek nézegetésével, amin legtöbbször a lány és Jason szerepeltek. Valami kapcsolat lehet köztük, különben nem lenne ennyi közös kép róluk.

Mivel hallottam az ágy nyikorgását, ezért feltételeztem, hogy megmozdult és mivel nem akartam, hogy rajtakapjon a leskelődésen, ezért tovább indultam. Egyre csak több lesz a rejtély itt. Pedig egy nyugis életet akartam, de ezek után nem számíthatok rá.

A folyosó egy előcsarnokszerűséggé szélesedett ki. Nem volt itt semmi, csak kosz, por és pókháló mindenfele amerre néztem. Mi ez a hely? Ez a kérdés már többször is felmerült bennem, de eddig próbáltam nem tudomást venni róla. Nem tehettem mást, hát tovább bolyongtam ebben az elhagyatottnak tűnő házban. Az előcsarnok közepén volt egy széles lépcső, aminek a korlátja régen elég díszes és szép lehetett. Mostanra, már csak egy poros, rozsdás fém, ami néhány helyen már eltörött.

Felléptem az első lépcsőfokra, majd így tovább felfelé, amíg el nem értem az első emeletet. Ezen a szinten néhány ablak is ki volt törve, a lenti káoszhoz képest. Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy kísértetházban járkálnék. Felmerült bennem, hogy ez is csak egy álom, de sehogy sem tudtam dűlőre jutni ebben a kérdésben.

Ekkor megnyikordult a közelemben valami, amitől kissé megijedtem és mivel nem akartam kísérteni a szerencsém, ezért inkább visszaindultam a földszintre. Kicsit féltem és haza akartam végre jutni. Ezek után tuti hogy nem fogok egyhamar kimozdulni otthonról.

Leérve a lépcsőn tovább mentem a folyosó folytatásán. Gondoltam ott lesz valahol Jason, ha már eddig nem találkoztam vele. A ház ezen részén elég nagy volt a csend, amitől borsódzott a hátam. Olyan érzésem volt, mintha egy horrorfilmben lennék, az az ostoba csaj, aki benyit az ajtókon és végül mindig megtalálja a halál. Nem akartam így járni. Lehet ésszerűbb lett volna abban a szobában maradni. Ez az elgondolás is eszembe jutott már, hogy vissza kéne mennem, de egyszerűen a kíváncsiság hajtott tovább.

Végül a sok bolyongás meghozta gyümölcsét mert megtaláltam azt akit kerestem. Egy kétszárnyú ajtó mögött lévő nagy teremben, ahol épp edzett a barátjával. Nem sokat foglalkoztam azzal, hogy bemehetek-e, egyszerűen csak besétáltam.

Először rám sem pillantottak, nagyon bele voltak merülve a másik legyőzésébe. Félmeztelenül harcoltak, így szabadon láthattam a kidolgozott felsőtestüket. A pulzusom az egekbe szökött, ahogy újra és újra végignéztem Jason izzadságtól csillogó kockás hasán. Nem tudtam máshova nézni, annyira lekötötte a figyelmem.

- Roxi, hahó... - integetett az arcom előtt. Kicsit elbambultam és nem is hallottam, hogy mondott valamit.

- Ja, igen... Mit is mondtál? - kicsit kínosan éreztem magam.

- Haver, eláll tőled a lélegzete. - paskolta meg Jason vállát a barátja vigyorogva. Jason csak mosolyogva rázta a fejét, majd újra az arcomat kezdte tanulmányozni. Vajon ki akarja találni, hogy az angyalhaverjának igaza van-e?

- Miért jöttél ide? Azt hittem, hogy még pihensz... - szegezte nekem a kérdést.

- Felébredtem és már nem akartam tovább aludni. - hazudtam, mert nem akartam magam még kínosabb helyzetbe hozni a rémálommal. Közben egy törölközővel mind a ketten letörölték magukról az izzadságot. Végül nem tudom ki nyert, annyira elbambultam. Megköszörültem a torkom.

- Jason, beszélhetnénk... Négyszemközt ha lehet... - néztem jelentőségteljesen az angyalszárnyúra. Jason bólintott a haverjának, gondolom jelezve, hogy elmehet.

- Majd később folytatjuk Daniel. - mondta mosolyogva. Szóval Daniel az angyal neve... Jó tudni.

-Szóval mit szeretnél? - kérdezte Jason.

Amint kettesben maradtunk a helyiségben, hozzákezdtem a mondandómhoz, ami miatt felkerestem őt.

- Az erőmet nem lehet valahogy... valahogy meg nem történtté tenni? Valahogy elfelejteni... Én ezt nem akarom... Nem akarok semmi ilyesmit. Csak egy nyugodt életet.

Nekitámaszkodott a falnak és keresztbe tett karokkal hallgatta a mondandóm. Mikor abbahagytam egy sóhajtás hagyta el a száját, majd komoran megrázta a fejét.

- Sajnálom, de ez nem ilyen egyszerű. Az erődet nem tudod csak úgy elveszíteni. A sors választott téged erre. - ja, a sors... Mintha hinnék az ilyesfajta dolgokban...

- Én ezt nem akarom... - újra a rémálom jutott eszembe és megindultak a könnyeim. Bár nem akartam annak az érzékeny, sírós lánynak tűnni előtte, de mégsem tudtam abbahagyni. Lefelé bámultam, hogy a lehető legkevesebbet lássa az arcomból, így csak éreztem, amikor erős karjaival körülölelt. Én is átöleltem és az izmos mellkasára hajtott fejjel sírtam tovább.

- Sss.. Minden rendben lesz. - próbált vigasztalni, de én tudtam, hogy ezek után semmi sem lesz rendben.

- Én ezt nem akarom... - ismételgettem tovább motyogva és most már szipogtam is. - Tényleg nincs semmi megoldás? - néztem fel a mellkasáról az arcára az utolsó reménnyel a tekintetemben. Ő sajnálattal nézett le rám és ezzel tudtam, hogy nincs semmi reményem. Imbolyogva hátráltam az öleléséből és elindultam kifelé a teremből lehajtott fejjel. Ez nem lehet igaz... Nem, nem, nem...

- Várj... - hallottam, mielőtt kiléptem, de nem foglalkoztam vele. Teljesen le voltam taglózva.

A folyosón belebotlottam Danielbe és a lányba, akik épp heves vitatkozást folytattak, de azonnal abbahagyták ahogy közelebb értem hozzájuk. Céltalanul mentem előre, mivel nem tudtam merre lehet a kijárat.

Hátulról egy kéz ragadta meg az enyémet és hirtelen megijedtem. Hátrafelé lendítettem a másik karom, hogy megüssem a "támadómat". De ahelyett, hogy szimplán megütöttem volna egy tűzsugarat engedtem szabadon, ami végigáramlott a folyosón. A hozzám legközelebb álló Jason nem tudta megvédeni magát, így a tűz telibe találta, de a lánynak volt elég ideje, hogy egy földből készült falat emeljen közte és a tűz között, ahova Daniel is bebújt a sugár elől. Hallottam Jason üvöltését és megfordult velem a világ.

- Nem akartam... - motyogtam. Tényleg nem akartam fájdalmat okozni senkinek... Ahogy a lány előtt lévő földfal, úgy a bejárat előtti is leomlott és végre megláthattam a szabadulás útját, ami egyenlő volt azzal hogy nem okozok több fájdalmat másoknak itt. Azt még hallottam ahogy a lány aggódva Jasonhöz rohan, de ő dühösen ellökte magától őt, majd úgy ahogy voltam kiszaladtam -egy rövidnadrágban, pólóban és mezítláb- és nem is foglalkoztam azzal, hogy követnek-e egyáltalán.

Ahogy kicsit tisztult a fejemben uralkodó káosz, rájöttem hogy nehezebb lesz hazatalálnom, mint hittem. Ugyanis egy sűrű erdőben volt a kísérteties ház.