the broken hearts club

negyedik 🌈

A szekrényemnek estem. Ütöttem ahol csak értem. Ideges voltam. Nagyon. Agyamat sötét köd borította. Szakított velem. Ez már a negyedik volt ebben az évben. Nem az idegesített, hogy szakított velem. Hanem, hogy nem viselt meg. Legalábbis nem úgy, mint másokat. Az zavart, hogy nem a szakítás miatt ütöttem a szekrényt. Hanem, amiatt, hogy nem éreztem semmit. Zavart, hogy az összes kapcsolat alatt azt vártam, hogy vége legyen. Zavart, hogy nem találom akivel boldog vagyok. És zavar, hogy nem tudom mi baj van velem.

Szebbnél szebb barátnőim voltak. Mind szerettek. Akkor én miért nem tudom őket szeretni? Jól néznek ki, a személyiségükkel sincsen baj, engem mégsem mozgatnak meg. Egyszerűen nem agyalok rajtuk naphosszat. Nem várom, hogy találkozzunk és kezeim közé záhassam. Nem várom, hogy megcsókoljam. Mi a baj velem?

Egy utolsót ütöttem a szekrénybe, majd a földre rogytam. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem tudtam hova kellene menekülnöm a gondjaim elől. Nem tudtam kit kérdezhetnék meg. Semmit sem tudtam. Így, mint egy jó korombeli felmentem a facebookra, hogy az élet bölcsességeiről olvashassak egy jól készített fotóra írva. Csak unottan szörföztem és néztem az ismerőseim által posztolt és kedvelt dolgokat, de nem ragadott meg egyik sem.

Miután a huszadik ugyanolyan képet pörgettem túl, kiléptem az alkalmazásból és az ágyra hajítottam a telefonom. Hajamba túrtam és lehajtottam a fejemet. Semmi kedvem sem volt agyalni a dolgokon, de nem tudtam mit kezdhetnék magammal. A sulinak mindjárt vége. Még két hét, de már nem írunk semmiből sem. A tanulás így kiesett a listáról. Edzeni nem mehettem, mert az edző lebetegedett és még ezen a héten nincsen edzésünk. Azon filóztam mit csinálhatnék mikor Lilith rontott be a szobába.

-Nem megmondtam, hogy kopogj mielőtt bejössz, Sátán?

-De igen, de nem nagyon érdekelt. Segítesz nekem?

-Most mégis érdekellek? - húztam fel szemöldököm és elmosolyodtam.

-Ne szállj el magadtól, baromrac - forgatta meg szemeit - anyáék végre megengedték, hogy legyen megint facem.

-És nekem ehhez mi közöm?

-Ha nem emlékeznél, nagyokos, az én gépem szervízbe van így a tiédet akarom használni.

-Mármint szeretnéd.

-Ha te attól jobban alszol -rántotta meg a vállát. - Na, használhatom?

-Persze - Lilith az asztalomhoz ment majd levetette magát a székbe. A családban ő volt a mondhatni fekete bárány. Nem hasonlított se apára se anyára. Mindig is felvágott nyelve volt és tizenötéves létére bátrabb, mint a barátaim nagy része, sőt szerintem bátrabb, mint én. Múltkor anyáék azért tiltották le a közösségi oldalról, mert ott intézte, hogy hova mennek a haverjaival graffitizni. Az eltiltás persze nem segített semmit és ugyanúgy megoldották a szervezést, de aztán a pénzbírság leállította őket. Lilith leszokott a rossz hobbijáról és úgy tűnik anyáék már a közösségit is visszaengedték. Mondjuk nem akarom tudni mivel vette rá őket erre. Néha úgy érzem tényleg ő a Sátán, de persze imádom.

-Végeztem is. Kösz - intett egyet és elhagyta a szobát. Feltápászkodtam és az asztalhoz battyogtam.

-Bejelentkezve maradtál észlény! - üvöltöttem után.

-Akkor jelentkezz ki zsenikém -ordított vissza. Már majdnem kijelentkeztem mikor megláttam egy csoportot. Zárt csoport, de a neve megragadott. The Broken hearts club. Kijelentkeztem Lilith fiókjából, majd gyorsan csináltam magamnak egy új fiókot és megkerestem vele a csoportot. Csak egy rövid leírás volt, de azonnal megragadott. Jelentkeztem.

Nem telt bele pár percbe és kaptam is visszajelzést.
White Rose jóváhagyta a jelentkezésed.

Egyetlen poszt volt csak a csoportban, amit ez a bizonyos White Rose tett ki ma délelőtt. Rajtam kívül még hárman voltak a csoportban. Mindenki álnévvel lépett be.
Valamiért úgy éreztem, hogy a csoport segíteni volt, hogy talán választ kapok rég feltett kérdéseimre. Végre úgy éreztem, hogy kiutat találhatok a problémáim közül. Hogy majd meglelhetem a boldogságot.