A TÚLÉLŐ | until dawn

eighth chapter; halottak

Ashley szemszöge

Mikor már azt hittük, hogy vége az egésznek és elkaptuk a tettest, akkor jött az igazi feketeleves. Amikor az idegen ember bejött a házba, mindenkit meglepett azzal, amikor azt mondta, hogy természetfeletti lények élnek a helyen. Wendigók, ha jól értettem. Kannibalizmusra vetemedett emberek, akiket megszállt a szörny szelleme, így váltak ilyenekké. Szóval az este folyamán Josh volt a legkisebb gondunk.

Szinte alig fogtam fel, hogy mit mondott, a fejem szinte majd szétrobbant a sok információtól. Amúgy sem bírom az ijesztő filmeket, miért kell nekem megélnem most egyet? Hajnalig még van pár óra, kizárt dolog, hogy addig mind túléljük. A mellettem ülő Samre pillantottam, aki figyelmesen hallgatta az idegent. Zavarodottnak tűnt, mint mi mindannyian, de úgy tűnt ő próbálja kitalálni, hogy most mit kezdjen a helyzettel. Ellenben én, aki azon gondolkozott miképpen éri majd el a halál.

- De Gwen és Josh kint vannak - mondta Chris, ahogy az öreg úr abbahagyta a mesélést. - Josh le van kötözve, Gwennél pedig nincs fegyver...

- A barátaitok már biztos halottak.

- Nem, az nem lehet - tiltakoztam. Gwen a legjobb barátnőm, egyszer már ma este magára kellett hagynom, nem viselném el, hogyha történne vele valami.

- Nem hagyhatjuk kint őket - rázta meg a fejét Mike.

- Öngyilkosság egyedül kimenni - mondta az idegen.

- Akkor jöjjön velem. Én elmegyek Josh-ért és Gwenért, míg maga fedez engem.

- Nem. Én megyek a barátaidért és te fedezel engem - Chris egy kis habozás után rábólintott, mire engem félem kerített hatalmába. Ha ő kimegy oda, lehet, hogy nem is jön vissza soha.

- Chris! - siettem utána, mikot észbe kaptam, hogy már elindultak. Az ajtónál sikerült megállítanom a fiút. - Chris... csak gyere vissza életben, oké?

- Ne aggódj, Ash, rendben leszek és Gwent is visszahozom - tette a kezét a vállamra. Nem tudtam ettől megnyugodni. Nem hittem neki, ebben a helyzetben sehogy sem. A mélyen a szemeibe néztem és éreztem, hogy forró könnyek készülnek kitörni belőlem, de nem szerettem volna, hogy ha azt hiszi gyenge vagyok. - Visszajövök - mondta. Hallatszódott a hangján, hogy ezzel nem csak engem, hanem magát is meg akarta nyugtatni. - és nem hagyom, hogy neked bajod essen. Fontos vagy nekem és tudd, hogy minden helyzetben számíthatsz rám, ahogy én rád.

- Számíthatsz rám - bólintottam megerősítve az érzéseit. Pár pillanatig csak néztünk egymás szemébe, és éreztem, hogy egyikőnk sem akarja elhagyni most a másikat. A Chris által nyújtott biztonság mindennél jobb volt. - Csak gyere vissza - ismételtem meg kérésemet és gondolkodás nélkül megcsókoltam.

- Remélem elbúcsúztál - nézett ránk az idegen, megszakítva a pillanatunkat. Pillanatunk, ízlelgettem a szót. Most már nem csak én, meg ő van, hanem mi, és ez még ebben a helyzetben is boldogsággal töltött el. Majdnem észre sem vettem Chris néma bólintását. - Akkor jó. Fogd ezt - nyújtotta át a puskát neki az öreg. - Most röviden és tömören elmagyarázom hogyan kell használni.

- Ne aggódjon, tudom - válaszolt a fiú, felvéve a féleldalas mosolyát. A játékban is tudom használni, ez nem lehet nehezebb, idéztem fel magamban, amit az este folyamán mondott. Egy kis sóhajtás csúszott ki a számon, nem veszi komolyan a helyzetet...

- Bízz bennem, nem tudod - vágott vissza az öreg, mire keserű mosoly szökött fel az ajkaimra. Ha most nem figyel rá, akkor az életébe is kerülhet. Észre sem vettem, mikor mentek el, csak bezártam az ajtót, amíg a gondolataim teljes káosszá kavarodtak össze a fejemben.

Azután csak vártam. Ma este sok mindent éreztem: félelmet, csalódást, fájdalmat, árulást, de mégis ez volt a legrosszabb, várni. Gwen és Josh életveszélyben vannak, kitudja mennyire lesznek gyorsak Chrisszék, csak reménykedni tudtam, hogy mindannyian túlélik. De egy örökkévalóságnak tűnt, amíg arra vártam, hogy visszajöjjenek.

El akartam mondani Gwennek, hogy Chris még önmagát is feláldozta volna értem, több alkalommal is, meg akartam vele osztani, hogy milyen hősies volt, meg biztonságot nyújtott., egy szavával is képes volt megnyugtatni. El akartam neki mesélni minden egyes apró részletet.

Chrisszel pedig annyi mindent szerettem volna még csinálni. Hiába az a sok együtt töltött idő, ha még egy normális randin se voltunk. A mai este csak felerősítette bennem az érzés, hogy szeretem és vele szeretnék lenni örökre. Bárcsak minden jól alakulna és ezután mind életben távozhatnánk innen.

Éreztétek már azt, hogy az idő nem a barátotok? Hányszor kívántam azt, hogy teljen lassabban, legyen időm mindenre. Most pedig csak azt szeretném, ha minél előbb visszaérnének. De ahogy egyre jobban belemerültem a gondolataimba, az idő még lassabban telt.

Idegességemben el kezdtem járkálni a házban, kezeimet tördelve haladtam végig az első emeleten, aztán mégegyszer, majd mégegyszer. Mikor úgy véltem, hogy nem megyek ezzel semmire, csak még jobban ideges leszek, így kandalló előtti kanapén foglaltam helyet.

Észrevettem, hogy az idős ember itt hagyta a táskáját, - vagyis, gondolom az övé - ami egy elég ütött-kopott darab volt. A kíváncsiság azonnal a hatalmába kerített, így a táska felé nyúltam, mikor hangos zajt hallottam kintről. Gondolkodás nélkül felpattantam és az ajtóhoz rohantam, amin Chris kopogtatott kétségbeesetten. Nem haboztam, azonnal kinyitottam az ajtót, majd egy hangos csapódás keretében bezártam azt, majd a fiú karját megragadva átrohantam a nappalin, ahol felkaptam az idegen táskáját és lerohantunk a pincébe. Mindent annyira reflexből csináltam, mintha az életem múlna rajta. De hát az múlt! Így nem volt időm semmit se átgondolni. Amint teljesen biztonságban éreztem magam, hogy az öreg nincs itt. De pillanatnyilag csak azzal tudtam törődni, hogy Chrisszel minden rendben.

- Hol van az öreg? Gwen és Josh? - tette fel a kérdést Mike.

Jessica szemszöge

Hideg volt, csak ennyit éreztem a fájdalmamon kívül. Ezen a sötét helyen ébredtem, azt hiszem egy bányában. Ennyit tudtam kivenni a nagy sötétségből. Minden egyes lépésnél a testem rezdült egyet a beléhasító fájdalomtól. Nem tudtam mi történt, az utolsó, amire emlékeztem, az Mike arca volt. Igazság szerint nem is akartam mást felidézni abban a pillanatban. Ki kell jutnom innen, de hogyan? gondoltam akkor és tovább haladtam egyenesen, amerre vezetett a járat.

- Helló! - kiabáltam, s a hangom visszhangzott a bánya falain. - Segítség! - folytattam azt remélve, hogy valaki meghallja. Akkor arra nem tudtam, inkább jobb, ha nem talál rám senki, vagy semmi.

Tudtam, ki fogok jutni, de a helyzetemet kilátástalannak gondoltam, a hely, ahol voltam, pedig egy egész labirintusnak tűnt, mert akármerre mentem, mindenhol ugyanaz a látvány fogadott, mintha körbe-körbe mennék. Csak sötétség és rémisztő kövek mindenütt. Néha pár deszka és tartóléc is volt itt-ott, meg néhány csille.

Már egy ideje kerestem a kiutat, mikor egy nagy, vasajtóra akadtam. Örömérzet töltött el, de ahogy feloldottam a zárat, a nehéz ajtó semmit sem mozdult. Csak állt ott, semmi jelét nem mutatva, hogy valaha is megmozdul.

Teljesen kiakadva ugrottam neki az ajtónak és megcsaptam párszor, de még mindig semmi. Nekidőltem a nagy vasnak, teljesen kifulladva. Minden remény elveszett, gondoltam, ahogy oldalra fordítottam a fejem. A sötétségebn fokozatosan kirajzolódott egy szűk járat. Gondolkodni sem tudtam, márcsak arra eszméltem fel, hogy áttuszkolom magam rajta. Sokáig tartott, nem mondom, hogy megérte, mert egy kijárat nélküli barlangba érkeztem, aminek az alja bokáig érő vízzel volt tele.

Már indultam volna vissza, mikor megláttam feküdni valamit a vízben. Hunyorítva tudtam csak kivenni a mozdulatlanul heverő testet. Remegve lépkedtem felé, ahogy mondogattam magamban: ne legyél halott, kérlek ne légy az...

Amint közelebb értem, a felismerés villámként csapott belém. Gwen feküdt fél arcával a vízben.