A TÚLÉLŐ | until dawn

ninth chapter; remény

Ashley szemszöge:

Már egy fél óra telt el azóta, hogy Mike elment megkeresni Gwen-t és Josh-t, vissza a bányába. Nem akarta megvárni a hajnalt, hogy jöjjön a segítség, maga akart cselekedni, még ha ez öngyilkosság is. Beláttuk, hogy nem tudjuk lebeszélni arról, hogy megmentse Gwen-t, és az állomás kulcsát birtokló Josh-ért menjen.

Addig, amíg Mike-ra vártunk én az öreg táskájában talált feljegyzéseket olvastam. Az ember hegyes betűi összefolytak a szemem előtt, ahogy nagy levegőt véve felolvastam pár mondatot. - A... wendigók lecsalogatják áldozatukat a bányákba, ahol az árnyékban megbújva várnak rájuk. A gyanútlan embernek csak egy másodperce van észbe kapni, mielőtt meghalt. A wendigók nem csak megölik az áldozatukat, lehántják a bőrüket és hagyják szenvedni az embert, míg nem a sebesüléseibe hal bele, hanem a fájdalomba. Ezután felfalja... Ne, ne, ne, ne, ez nem lehet igaz - emeltem fel a hangomat, ahogy a könyvet lecsaptam az asztalra.

- Meg kell találnunk Mike-ot - szólt Sam.

- Mi? Te le akarsz oda menni? Teljesen elment az eszed? - hallottam meg Chris hangját. Amióta visszajött, alig szólalt meg, biztos sokkban volt, hiszen látott meghalni egy embert. Látta a wendigót.

- Mike odalent van egyedül, ha nem segítünk neki, akkor meghalhat - mondta Sam. - Ash, mit ír, hogyan kell megölni őket?

Remegő kezekkel kaptam fel a naplót, gyorsan pörgettem a lapokat, keresve a rajzok, képek és a leírtak között a dolgot, amit Sam kérdezett. Időközben a lány mögém lépett és a vállam felett átpillantva nézte ő is az oldalakat. Volt feljegyzés a keletkezésükről, a kinézetükről, a harapásukról, a csapdába ejtésükről, és... megvan!

- A szörnyeket csak a tűz ölheti meg. Lehámlasztja a kemény, áttörhetetlen bőrüket, aminek hatására könnyen le lehet lőni őket. Megölni a wendigókat nem tanácsos, mert akkor a wendigó-szellem tovább él, és keresi a kannibalizmusra vetemedett embereket, akiket megszállhat és átváltoztathat... Ez... ez lehetetlenség! Nem tudjuk elfogni őket, de megölni pedig... nem tanácsos.

- Tanácsos, vagy nem tanácsos, mi most megpróbáljuk megölni őket – jelentette ki Sam, ahogyan elhaladt mellettem. Rám és Chris-re pillantott, amiből tudtam, hogy erről nem lehet lebeszélni. Nem akartam az életemet kockáztatni, mert féltem a haláltól, de attól is, hogy több barátomat is elveszíthetem.

- Sam – szóltam a lánynak, aki időközben kilépett a helyiségből. – Honnan fogod tudni, hogy hol van Mike? – kérdeztem tőle.

- Nem olyan régen indult meg a szanatórium felé, nem hinném, hogy azóta máshol lenne.

Chris nem ellenkezett tovább – pedig bíztam benne –, hanem elindult Sam után. Beláttam, hogy egyedül mégsem maradhatok, nem hiszem, hogy meg tudnám magam védeni a szörnyek ellen. Azon gondolkodtam, hogy a többiek nem is tudják, hogy mi is folyik itt igazából. Emily, Matt... őket nem is láttam az este kezdete óta, azért reméltem, hogy épségben megússzák az egészet. Bár nem nagyon barátkoztam Matt-el, de Gwen jóban volt vele. Talán azért is, mert ők rokonok. Emlékszem, ezt sosem emlegették és azt hittem, hogy együtt vannak, nagyon kínos volt a szituáció.

- Ashley? – hallottam meg, ahogy Sam szólítgat. Az arckifejezéséből és a hanghordozásából rájöttem, hogy kérdezhetett valamit. Gyorsan bocsánatot kértem. – Tudom, hogy nehéz ez az egész, de kérlek, maradj ne kalandozz el annyira – bólintottam. – Rendben. Menjünk tovább!

- Menjetek csak, én azt hiszem pihenek egyet. Csak lelassítalak titeket – szólalt fel Chris a hátam mögül. Megráztam a fejem.

- Nem hagyunk itt, együtt kell maradnunk. Legfeljebb Mike-nak várnia kell – mondtam, majd bíztatásképp megfogtam a kezét és megszorítottam azt. – Számíthatsz rám, ahogy én rád – suttogtam felidézve a pillanatot, mikor ő próbált engem megnyugtatni. Láttam a szája szegletében megjelenő halvány mosolyt.

- Rendben – bólintott. Kézen fogva, egymást támogatva indultunk meg Sam után, aki már nagyon előresietett.

- Basszus! – mormogta, miután nem nyílt ki neki az ajtó. – Mike biztos bezárta, mikor elment. Srácok, körül néznétek, hogy van-e valahol másik átjáró? – elengedtem Chris kezét.

- Mit szólsz ahhoz? – emeltem a zseblámpa fényét a földön elhelyezkedő csatornafedőre. A lány felderülve bólintott egyet, s együtt leszedtük róla a nehéz vasat.

- Ki megy előre? – tette fel a kérdést. – Rendben, mivel ilyen lelkesek vagytok, én leszek az első – sóhajtott, majd lemászott a létrán. Ahogy láttam, elég sötét volt lent, így elég nagy volt bennem a kételkedés, hogy ott biztonságos.

- Ez a szanatóriumba vezet? – kérdeztem hangosan, amint Chris is megindult lefele.

- Hova máshová vezetne? – kiáltott vissza Sam a csatorna aljából.

Már a létrán voltam, mikor eszembe jutott egy dolog.

- Ne zárjuk le? – szóltam. – Tudjátok... ha követne minket valami.

- Jó ötlet – hallottam meg Sam-et. – Ugye nem gond, ha te csinálnád? Sietnünk kéne Mike-ért.

- Persze, menjetek csak. Majd beérlek titeket – mondtam kicsit szomorúan. Megpróbálok majd elboldogulni egyedül, nem lehet olyan nehéz. Pár percről van szó Ash, ne aggódj.

Kezem a hideg fémhez érve megborzongtak, s egy darabig csak a rozsdát tudtam figyelni a felületén. Gyerünk, az én ötletem volt. A nagy darab tárgy mellett a kezeim egészen eltörpültek, mégis sikerült a helyére húznom. Kifújtam a magamban tartott levegőt és gyorsan lementem a létrán. Itt már sokkal hidegebb volt, mint a fentebb elhelyezkedő járatban, a falakról pedig csepegett a víz. Ösztönösen is összébb húztam magamon a pulcsimat, nagyon hiányoltam már a kabátomat.

Eddig félelmetesnek találtam, hogy egyedül maradjak, de most, hogy tényleg megtörtént még borzasztóbb. Bármelyik pillanatban megölhetnek, aztán pedig egy jót vacsoráznak belőlem! Még a gondolatba is majd' beleőrültem.

- Segítség! – hallottam meg a visszhangot, amit a barlang falai vertek vissza. A jobb oldali mellékjáratból jött. – Segítség! – hallatszódott megint a segélykiáltás.

- Jessica? Gwen? – tippeltem. Csak valamelyik lányhoz tartozott a hang, s elég rekedtesen csengett. – Gwen? – szóltam hangosabban. Semmi válasz.

Megráztam a fejem, és haladtam tovább, hogy beérjem a többieket. Nem akartam tovább egyedül lenni.

- Annyira örülök, hogy látlak titeket – szóltam, amint megpillantottam Sam-et és Christ.

- Örülök, hogy jól vagy – fogta meg Sam mosolyogva a kezemet, biztosítva, hogy minden rendben. – Figyelj, menjetek vissza a házba, elég magas ez a kőfal, szerintem sokáig tartana, mire mind felérünk.

Bólintottam.

- Még találkozunk – remélem. Nem mondta ki az utolsó szót, de mind éreztük, hogy ez ott lebegett közöttünk. A remény.