A TÚLÉLŐ | until dawn

tenth chapter; vége van, ugye?

Gwen szemszöge:

Minden, amit éreztem, erős fájdalommá alakult a fejemben. Teljesen kivoltam már idegileg, csak álmodni akartam, s nem kinyitni a szemem. Csak egy kis nyugodtságra vágyom. Viszont a hideg és a fájdalom nem hagyott alább, így a szemem önkénytelenül is kipattantak.

Fokozatosan szoktam hozzá a sötétséghez, és a még tompa érzékeimmel és fel tudtam fogni, hogy valaki húzott. A látásom homályos volt, mintha könnyek lepték volna el, próbáltam megszólalni, de egy értelmes szó nem jött ki a torkomból.

Próbáltam összerakni magamban a darabokat: az utolsó emlékem az volt, hogy Josh-t kikötöztük egy székbe, egyedül maradtam vele kint, zajt hallottam és elmentem megnézni mi volt az, majd egy erős ütést észleltem, s minden elsötétült. Vajon ez is Josh egyik kegyetlen, pszichopata játéka?

- Jézusom! - hallottam meg egy magas női hangot. - Gwen, örülök, hogy élsz - a lány abbahagyta a vonszolásomat, majd nagy nehezen leguggolt hozzám. Nagy nehezen kitudtam venni arcának minden vonását, Jessica bőrét vér, kosz, és karmolásnyomok borították, s az azt körülvevő haja piszkosan omlott a vállaira. Gyenge mosolygása sem tudott lelket önteni belém, hogy meg tudjak mozdulni. - Tudom, hogy nem vagy valami fényes állapotban, de mi folyik itt? - kérdezte remegő hangon.

- N-nem tudom - nyögtem ki végül, hosszas próbálkozás után. A hangom rekedt volt, és szintén úgy remegett, mint a mellettem guggoló lányé.

- Fel tudsz állni? - kérdezte, ahogyan óvatosan a karomhoz nyúlt, hogy segítsen nekem megmozdulni. Minden egyes mozdulatnál halk nyögés hagyta el a számat, végtagjaim sajgása miatt. Ahogy végig néztem a bőrömön, én sem voltam jobban Jessicánál. Sebeimet mardosta a kosz és a víz, amiben eddig eszméletlenül feküdtem. A lábam gyenge volt, s képtelen lettem volna megtartani a súlyomat, így megtámaszkodtam a falban, miközben erősen kapkodva a levegőt, próbáltam visszanyerni az átlagos pulzusomat. Ez a folyamat gyorsan átcsapott fuldokoló köhögésbe. A végére már csak azt éreztem, hogy arcomon forró könnyek folynak le. Sosem éreztem még ehhez foghatót, ilyen fájdalmat a tüdőmben, s ilyen gyengeséget a lábaimban.

- Jól vagyok – szóltam végül, de inkább akartam vele megnyugtatni magamat, hiszen én kételkedtem legjobban magamban. – Igen, jól vagyok...

- Annak örülök, mivel meg kell találnunk a kiutat.

- Inkább hagytál volna itt meghalni – mondtam. – Merről jöttél be? – egy kis habozás után egy szűk nyílásra mutatott, tőlünk nem is olyan messze. Kételkedtem benne, hogy ott át tudom préselni magam, viszont, ha nincs más lehetőség, akkor muszáj lesz.

- Van a túloldalon egy ajtó... vasajtó, de nem tudtam egyedül kinyitni – lassan a barlang falának folytonosságát megszakító átjáróhoz vánszorogtunk. Egyikőnk se volt képes gyorsabban mozogni, így csak ezzel a tempóval tudtunk haladni.

- Reméljük van más ajtó is – Jess előre ment a vájatban, amíg én próbáltam beférkőzni oda. Nehézség és nagy fájdalom árán sikerült megtennem benne pár lépést, de tovább menni már nem maradt energiám.

- Gwen..

- Azonnal tovább megyek, csak... pihenek – vetettem hátra a nyakamat, hogy kifújhassam magamból a levegőt. Becsuktam a szememet, s csak hallgattam a barlang falain csöpögő vizet, s Jessica küszködését. Mikor lesz már ennek vége?

A lány hangja egyre távolibbnak tűnt. – Gwen, mindjárt kint vagyok, tovább kell jönnöd! – ennek ellenére nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha minden végtagom a zsibbadtságtól teljesen használhatatlanná vált volna.

Mikor kinyitottam a szemem, már nem láttam a nyílás végén Jessicát, csak egy halvány fény pislákolását. – Istenem – suttogtam, ahogy próbáltam arrébb tolni magam. – Csak szórakozol velem – egyre idegesebb lettem, az az idióta csak úgy ott hagyott engem! – Jessica! – kiáltottam el magam.

Feladtam, hogy a lány visszajönne, miért is tette volna azt? Nem voltunk annyira jóban, nem tartozott felelősséggel értem, nem érdekli, hogy élek vagy halok. – Gwen? – egy mély, ismerős hang szakított ki a gondolataim közül.

- Matt? – kérdeztem, ahogy sikerült felismernem a fiút. Hogy került ő is a bányába? Vajon csak képzelgem mindezt, ennyire megőrültem volna?

- Tovább tudsz jönni? – hangja visszhangot vert a bánya falain. Kérdésére csak megráztam a fejem. – Gyerünk, hogyha Jessicának sikerült, neked is menni fog! – bíztatott, mire kétségbeesettebben kezdtem el mozogni, hátha arrébb tudok csúszni. – Ez az! Csak gyere még tovább és ne add fel, kijutsz onnan!

- Nem fog menni, Matt, túl szűkös itt a hely – sóhajtottam, miután reményt vesztve dőltem megint hátra.

- Gwendoline, azonnal emeld fel a seggedet, és húzz ki abból a nyílásból, vagy beszoptad az egészet!

- Jessica, miért kéne ettől jobban éreznem magam?

- Nem azt akarom, hogy jobban legyél tőle, hanem hogy gyere ki onnan! – hangja parancsoló volt, mintha tényleg fontos lenne neki, hogy kijussak ebből a helyzetből.

- Csak gyere tovább, majd segítek, de még nem tudlak elérni – Matt próbált értem nyúlni, de még túl messze voltam ahhoz, hogy kijjebb jussak. – Még egy kicsit, Gwen! – bíztatott tovább. A lábam megakadt egy kőben, s kishíján nagyot kiáltottam, de valaki más visítása belém szorította még a levegőt is. – Mi a...?

Hallottam már ezt a hangot az este folyamán, többször is. Az erdőben, és ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem. Ezt a hangot, amíg élek nem leszek képes kiverni a fejemből. Annyira ijesztő és nem emberi... Még most is ott cseng a fejemben a hangja.

- Gwen... - szólított meg remegő hangon a fiú. De nem rám nézett, hanem folyamatosan a mellettem elterülő sötétségbe bámult. Óvatosan elfordítottam a fejem, s meg találtam a visítás hangforrását.

A szívem csaknem megállt a hatalmas... lény láttán, ami éppen farkasszemet nézett velem. Olyan emberszerű volt, de mégis teljesen más. Végtagjai megnyúltak, s meztelen teste piszkosfehér volt. Nagy, színtelen szemeit rám emelte, mintha csak a prédáját figyelné.

A kezdetleges sokkból Matt ragadott ki – szó szerint –, ugyanis amíg én teljesen lefagyva bámultam a szörnyet, addig ő a vájatba belépve kirántott a karomnál fogva. Egyikőnk se habozott, futva indultunk meg arra, amerre szabad volt az út. Én és Jessica kicsit lemaradtunk Matt-től, még mindig folyamatosan fájó végtagjaink miatt, de a fiú mindig próbált minket lépésben tartani vele.

- Gyertek! – kiáltotta, s a vállával nekirontott egy bedeszkázott kijáratnak. Hátrapillantottam, s láttam, ahogy a lény már teljesen közel van hozzánk. – Gwen!

Jessica megragadta a csuklómat, s kihúzott a szabad ég alá. Hárman álltunk ott mozdulatlanul a havazásban, s megvártuk, még a rondaság visszamegy, ahonnan jött.

Csak pár pillanat kellett, hogy a lábam felmondja a szolgálatot. Nem csak egyedül voltam ezzel, ugyanis már mind a hárman a hóban ültünk, s próbáltuk lenyugtatni magunkat és egymást.

- Vége van, ugye? – kérdezte Matt remegő hangon.

- Nekünk, vagy a történteknek? – kérdeztem teljesen kimerülve.

Ültünk ott, várva, hogy a segítség megérkezzen. Matt, Jessica és én nem szóltunk egy szót sem ezután, mindenkinek meg kellett emésztenie a történteket. A történteket, amiket még nem is értettünk.