Mi fán terem a titán? Vol. 1 (Eren x Reader)

Ez most a valóság?

Éppen a szekér felé sétáltam, ahol már ott ült Eren és Mikasa. Kellemes idő volt, a nap lenyugodni készült. Éreztem, ahogy valaki megfogja a vállam, mire kissé megijedek, de csak Armin volt az. Szőke haja fésülten állt a fején. Azzal a 163 centiméterjével pedig csak a szemeimig ért, de azért még mindig magasabb volt mint Levi.

- [Keresztnév], hallottam mit beszéltél Erennel.

- Te hallgatóztál?! - háborodtam fel. - Én nem ilyennek ismertelek! - csúszott ki a számon. Komolyan? A mi kedves, cuki Arminunk, aki hasonlít a csávóra a Boku*khm* animében. Egyébként Armin elpirult, amit tényleg nagyon édesnek találtam

-  Nem volt szándékos. Akkor... - Ekkor egy hatalmas levegőt vett. - Te és Eren együtt vagytok?

- Mi? NEM! - hirtelen volt a kérdés. Jelenleg a túlélés és az foglalkoztatott, hogy vissza juthassak a valóságba, ezért erre nem volt igazán időm.

- Az jó... - majd itt sóhajtott egyet. - Nem akarok Eren háta mögött beszélni, de tudnod kell. Eren csak átver, tudja, hogy tudod mi a jövő és így akarja megszerezni, amit akar. Tudom szólhattam volna előbb is, de nem volt alkalmam beszélni veled.

- E-Eren csak átvert? - Éreztem, ahogy a szívem összeszorul és alig kapok levegőt. - Mindvégig? - A szemeim megteltek könnyel és a kezemet a szám elé raktam. - Mennem kell - ez volt az utolsó, amit mondtam mielőtt a Rose fal felé vettem az irányt és futni kezdtem.

- [Keresztnév]! - hallottam Eren hangját, aki azonnal utánam futott. Ez egy rémálom volt, de mit is vártam! Hogy mindenkiben megbízhatok? Kérlek, [Keresztnév]! Nincs ilyen világ. Aztán földet értem, mert leterítettek.

- Te átvertél! - miközben próbáltam megszökni Eren szorításából. - Mindent tudtál a kezdetek óta és csak az orromnál fogva vezettél és kihasználtál! Miattad éreztem bűntudatot, minden egyes katona halála után! Megmutattad, hogy itt a helyem. Én-én elhittem, hogy ide tartozok - sírtam.

- Miről beszélsz? Nem vertelek át.

- Most így jobban átgondolva, kicsit túlreagáltam az egészet. - Eren elengedett és kicsit szégyenkezve álltam fel. - Akkor Armin hazudott? Ez lehetetlen.

- Armin??? Ő mondta?

-  Igen. Armin még nem hazudott. És-és én azonnal hittem neki. Mi a franc ütött belém?! - jött ki belőlem.

Ezek csak megrajzolt karakterek. Nem léteztek és soha nem is fognak. Minden amit tesznek csak a mangaka játéka. Ők nem igaziak, a szenvedésük pedig csak szórakoztatás a közönségnek. Szörnyülködve néztem fel Erenre, aki aggodalmasan közelített felém a nevemet suttogva, de már mindegy volt. A gyomorsavam a torkomat mardosta, miközben egy pánikroham szélén álltam, mert bármennyire is szerettem volna hinni, hogy tényleg az AOT világába kerültem nem ment, mert...

Valójában csak az elmém fogja vagyok. Ez nem más csak álom, egy illúzió! Nem tudtam gondolkodni, a pánik túllépett rajtam, én pedig egyenesen behánytam a fűbe. A kezeim és a lábaim remegtek, éppen kidőlni készültem, mikor Eren megragadott és magához ölelt. Csak egyszerű édes kis semmiségeket suttogott a fülembe, amitől megnyugodtam. Meg kell őriznem az épp elméjűségem, ha segíteni akarok Erennek.

- [Keresztnév] - suttogta már egy ideje a nevem. - [Keresztnév], pihenned kell. Mikor aludtál utoljára?

- Azt sem tudom milyen nap van Eren. Egy hete még ágyat se láttam, nem hogy aludtam - suttogtam a fülébe mire megragadott majd felemelt és elcipelt a karjai közt a szekérhez.

- Akkor aludj. Vigyázok rád - mondta miközben visszafele sétált, én pedig megfogadva a tanácsát elaludtam. Bár ne tettem volna...

Mikasa keltett fel, mondva, hogy mindenki a falon van. Beleértve Bertholdot és Reinert is. A 3DMG-t használva felrepültem a fal tetejére, ahonnan csodás volt a kilátás, akár csak mindig. A manőverfelszerelés kényelmetlen volt számomra jelenleg, szóval amiért egy jó darabig míg itt leszünk, levettem a felszerelést és szétnéztem tüzetesebben. A látvány pedig sok emléket idézett fel bennem. Talán túl sokat is, mert hirtelen honvágyam lett. Sejtelmem sem volt arról melyik erő az, ami idehozott engem és mi célja volt ezzel a malőrrel. A klubbom is imádta volna ezt a kilátást, majdnem mindent megnéztek volna ezen a helyen. De valószínűsíthetem ők még rosszabb sorsra jutottak, mint én. Pedig nem érdemelték volna meg a halált! Senki sem! Hülye előrejelzők! Ez lett volna a munkájuk! Ha jól végezték volna, akkor talán...

- Engedd el őket [Keresztnév] - hallottam Eren hangját mellőlem.

- Ez nem fer. Nekem kellet volna meghalnom - morogtam, visszagondolva rájuk. Eren kezét hirtelen az arcomon éreztem, amiért kellemes meleg árasztott el és elpirultam. Bár nem volt nagy tapasztalatom a férfiak terén örültem, hogy Erent a barátomnak tarthatom, habár néha a forrófejűsége engem is kiakaszt.

- Egy olyan embernek, mint neked, sose kellene meghalnia. Örülök, hogy élsz és itt vagy velem. Ha elveszítenélek nem tudom mit kezdenék.

Itt realizálódott bennem, hogy Eren nem egy barátként tekint rám. Ez pedig nem volt semmilyen szempontból jó. Ha ez mind a fejemben megy, akkor nagy szarban vagyok, ha pedig ez a valódi sorozat, akkor is. Ezzel megbontottam a történet menetét, mely semmire sem lesz jó hatással. Ha pedig ez mind csak egy álomkép, akkor... Mi a francnak történik ez?! Én Erenre mint barátra tekintek. Nem?

- Köszönöm, hogy így gondolod - kezdett az arcom a létező összes vörös árnyalatban pompázni.

- Eren! - hallottam Mikasát, aki Eren felé intett, hogy jöjjön.

- Egy pillanat és visszajövök - lehelt egy csókot a homlokomra, majd eltűnt Mikasával.

- Szia [Keresztnév] - jött oda Reiner hozzám.

- Szia. Mi járatban errefelé? - kérdeztem kicsit pajkosan, ezzel leplezve, hogy félek tőlük. Tudom kik és mit akarnak és bár ne tudtam volna.

- Hallottuk a pletykákat. Te és Eren...

- Én és Eren? - mondtam újra elpirulva. Most miért?! Miért pirulok el a neve hallatán?!

- Vörösebb vagy, mint Sasha futás után. Minden rendben?

- Persze - dugtam az egyik [hajszín] tincsemet a fülem mögé.

- Nagyon sajnálom [Keresztnév] - mondta Reiner szomorúan.

- Mit? - kérdeztem ijedséggel a hangomban. Tudtam hogy baj lesz.

- Hogy meg kell halnod - ekkor éreztem, ahogy kezeivel meglök én, pedig egyenesen zuhanok le a fal tetejéről a mélybe, hogy a társaimhoz csatlakozva megtapasztaljam a halált.

Sikíthattam volna, kapálózhattam volna, de mit tettem? Vártam, hogy lezuhanjak. Vártam, ahogy az élet utolsó cseppje is elhagyjon, ahogy az utolsó levegővételt teszem meg, ahogy az utolsó szívverésem, próbálja sikertelenül megmenteni a testem, ahogy a lelkem megszűnik létezni. Egy szóval. Vártam a halált, melynek oka az előbbi elérzékenyülésem volt, arról, hogy Honvágyam van. A várt kontaktusom a földel elmaradt, hanem hirtelen levegővétellel kinyitva a szememet, a romok között találtam magam. A sulim romjai között. Ez tényleg mind csak egy álom volt, de éreztem valami különlegeset és abban a pillanatban tudtam...

Ennek még nincs vége. Csak most kezdődött minden.