Levél a Lelki Társamnak

1.Mi lett velünk?

2017.Szeptember

Hány padlóra zuhant, magányos éjszakát visel el a szívem, lelked tiszta és pezsgő közelsége után? Két testben, egy lélek. Mint méhet a méz, úgy vonzza lelked, lelkemet. Karnyújtásnyira tőled, létünk rejtett mivoltai halk pusmogásba kezdenek. Mi nem halljuk, de sejtjeinkben valahol mélyen érezzük, hogy történik valami.

Hányszor utasítod vissza gyáván és felelőtlenül lelked tiszta kívánságát, miután oly közel kerül az enyémhez, hogy szinte eggyé válnak és ezzel a sötétbe, bizonytalanságba taszítva az enyémet, ami talán egy óvatlan pillanatban majd magával húzza a tiédet is? Merész játékot játszol, penge élen táncolva, de feltetted-e már a kérdést, hogy mennyit bír el a te szíved?

Csodálatos, felemelő érzés. Szívem hevesebben dobog, amikor erős, határozott karjaid tartják össze azt, amit már a testem alig bír. Valódi ez köztünk? Vagy lényed olyan gyorsasággal és ragyogással érkezett meg a világomba, hogy még azóta is csak kábulatban ülök egy helyben, hagyva, hogy úgy játszadozz velem, ahogy férfi szíved diktálja? Valódi vagy? Vagy csak a képzeletem alkotta, tökéletes, biztonságot és motivációt nyújtó illúziója?

Alszik a város. Csak te és én forgolódunk álmatlanul, távol egymástól, szívünk zaklatott, kétségbe esett lüktetésétől, a másik hiányától. Lelkünk fázik, reszketve terítem magamra a takarót, amit nem is oly rég még te borítottál rám. Mint a szerelmem irántad. A takaró is oly egészben fedi be a testemet, és oly közel áll hozzám. Jelenlétét gyakran nem is érzem, csak a hiányát, ami még mindig nem ér fel tested melegének és kezed megnyugtató érintésének hiányával. Agyunk talán még fel sem fogta, amit szívünk oly régen próbál jelezni nekünk. Meghalljuk ezt valaha? Vagy makacs öszvér becsületünk után úszunk folyton folyvást, amikor végre lelkünk otthont találna a másik megnyugtató ölelésében?

Telnek a napok, hetek, hónapok, lassan évek is. Az idő homok szemcséi lassan, de egyenletes ütemben csúsznak ki a kezeim közül. Felkavaró, elkeserítő érzésnek kellene lennie, de mégis békességgel tölt el, hiszen inkább leélnék egy rövid, gyors életet melletted, mint egy hosszú, végtelennek tűnőt hiányoddal átitatva.

Hányszor szorongatod meg, facsarod ki, vágod földhöz az amúgy is meggyötört szívemet? Hányszor löksz el rendíthetetlenül, mielőtt újra magadhoz húznál? Nem gondolod, hogy egyszer talán olyan messzire taszítasz, hogy képtelen leszel a kezem után nyúlni, erősen megragadni azt, hogy egy pillanatnál többre ne veszíts el? Az egyetlen ember vagy, aki nem tud kihozni a sodromból, de ez nem jelenti azt, hogy egyszer majd ne vágnál oly erősen a padlóhoz, hogy többé ne legyek képes összeszedni magam azért, hogy újra ott lehessek gyermeteg játékaidhoz.

Vége. Egyszer vége lesz. Egy nap majd felkelsz, ránézel a telefonodra és hiányolni fogsz valamit. Te sem tudod majd , hogy mit. Egy nap majd, azon gondolkozol mikor meghallod a nevemet, hogy mi lehet velem. Hogy mi lett velünk. Egy nap majd hazafelé, nem a kocsma felé fordulsz, hanem a szíved és lelked felé. Egy nap majd meghallod, amit oly rég jelezni próbáltak neked. Hazamész, ledőlsz az ágyra, ránézel a telefonodra, és hiányolni fogod a nevem a kijelzőről. Fázni fogsz, de már nem leszek ott, hogy betakarjalak. Éjszaka, amikor a kezem után nyúlnál, már nem fogsz ott találni semmit, csak a hűvös, rideg ágyneműt és majd talán felteszed a kérdését, hogy "hány padlóra zuhant, magányos éjszakát visel el a szíved, lelkem tiszta és pezsgő közelsége után?".

De már nem leszek ott többé, hogy megválaszoljam.