Levél a Lelki Társamnak

16.Még akkor is...szeretlek

Igen tudom, tudom. Lezártam életem azon szakaszát, melyben téged szeretlek,és rólad írok. Elbúcsúztam tőled, a rólad írt oldalaktól, az utánad sóvárgástól. De van még bennem valami. Valami, ami nem hagy nyugodni, mindig marad egy apró homokszem a felszín alatt, amit nem sikerült kiseperni, ami egész nagy sebeket tud ejteni a bőröm alatt, olyanokat, amik újra és újra írásra késztetnek.

Te vagy ez a homokszem.

Beférkőztél a legkisebb ereimbe, minden kis bőrhibám alatt megbújtál, belemásztál a hajamba,  beférkőztél a bőröm alá. Itt vagy bent, belülről emésztesz fel és mardosol, itt vagy a szemem csillogásában, a gondolataimat te öleled át féltőn. Az álmaimban köszönsz nekem vissza, találkozunk, amikor visszavonulok a képzeletem kietlen pusztaságába, azt is felégetted. Csak te vagy ott. Meg néha én. Ha egy kicsit elegem lesz az emberekből, szegények nem ők tehetnek róla, hogy azt akarom te legyél ők. És amikor nem így történik, picit mindig megutálom őket. Amikor belefáradok az élet napjaiba, visszamegyek hozzád, abba a kopár semmiségbe, amit a magam által kreált macska-egér játékunk hagyott maga után a fejemben.

Hegyeket mászok meg és egész óceánokat úszok át, végig sétálok mezítláb a perzselt földön és éjszakákat alszom át az elmém fagyos völgyeiben anélkül, hogy megfagynék csak azért, hogy visszamehessek hozzád. Megkereslek az elmém legrejtettebb zugaiban,megküzdök magammal, hogy csak egy percre is, de viszontláthassalak az álmaimban. Apró csodák, ahol megküzdesz értem a sárkányokkal, megmászod a 1000 fokos lépcsősort, hogy aztán ott várjalak.

De a való életben nem jössz, csak várlak. Mindig csak várok, egyre csak várlak. Még akkor is várlak, ha tudom,hogy nem jössz.

Még akkor is, ha mindenemet neked adtam, mindig kitartottam, még akkor is, amikor tényleg nagyon nehéz volt melletted maradnom és azt mondani "basszus csináljon bármit is, sose marad egyedül, mert itt vagyok neki". Akkor is érzem a veszteségemet, amikor a szemembe nézel és engem látsz, de én csak a közös nyári emlékeket. A hajnali közös kóborlást, a Napot, ami felkelt ilyenkor fölöttünk és mi észre sem vettük, mert túlságosan lefoglalt minket a másik.

Hogyan magyarázhatnám el? Annyira átadtam magam neked, mindenemet, a testemet, a lelkemet, a nyaramat, és visszatartott lélegzettel vártam mit kezdesz vele. Csak most, a tél lassú elmúlásával merem szépen, óvatosan kifújni. Nem kezdtél vele semmit. Nem hibáztatlak azért, mert Én nekem, Te több voltál. Én vesztettelek el, nekem fáj, mégis úgy gondolom Te engedted el a nagyobb dolgot.

Nem is tudom- tényleg nem-hogy mi tart még mindig itt melletted, miért nem tudom az összes hülyeség ellenére sem elengedni a kezedet. Annyira a részemmé váltál, hogy az se tűnik fel, ha veled álmodok, mert mindennapi. A mostoha körülmények ellenére és az általad felhúzott fal ellenére, ami itt csúnyáskodik közöttünk azóta is, Te vagy nekem az első. A boldogságod, a nevetésed számít a leginkább. Ha bánatos vagy az egész mindenségre haragszom, amiért ezt megengedte. Tényleg, én magam sem értem, hogyan lehet ennyire szeretni valakit, hogy minden botlását és hibáját elnézzük neki. A megrendíthetetlen hitem, ami irántad van. Azt tudnám elhagyni csak annyira, hogy visszataláljak magamhoz.

De már hozzászoktam mindenhez, ami te vagy az életemben. Bizonytalanság, múló pillanat és szeretet.

Szeretet.

Ez a lényege mindennek, ami bennem van irántad és érted persze. Mintha az lenne az életem célja, hogy mindenáron melletted legyek támogassalak, szeresselek.

Kedvesem, egyszer majd meséld el milyen érzés, hogy van egy ember, aki érted van. Én sajnos nem tudom. Felfogtad egyáltalán? Itt voltam mindig és itt is leszek neked. Nem tudom miért. A biztos pontod akarok lenni. Azt akarom, hogy úgy érezd:" mindegy mi van, sose maradok egyedül, mert ő úgyis mellettem marad."

És egyébként én nyertem. Mert én láttam meg valakiben- nem is valakiben-hanem benned, a csodát, a szépet, a szeretetreméltót és én voltam az, aki feltétel nélkül szeretett, vagyis még mindig szeretlek.

 És te vesztettél, mert észre sem vettél, nem még, hogy szeress.

Vagyis igazából nem tudom. Mert úgy érzem szeretsz, hiszen itt vagy, és valamiért Te is minden botlás után visszatalálsz hozzám, meg fontos is vagyok, mert emlékszel apró pillanatokra, amik csak a miénk, vagy másé is, de te a miénknek tulajdonítod.

Ez miattam van. Szerintem tudod, hogy biztos vagyok az életedben és ezt ügyesen ki is használod. Ami miatt nem hibáztatlak, én szoktattalak ehhez hozzá.

Odafigyeltem rád. Te voltál a döntésem. Az tiéd meg nem én.

Én adtam- meg kicsit kaptam is- de Te csak nézted, ahogy az öledbe pottyan minden általam és közben alig adtál nekem valamit.

Emlékszem milyen érzés volt, amikor kicsúszott a talaj alólunk. Mindent vagy semmit. Kockáztattam és te elmenekültél. Emlékszel még? Hogy hagytál egész hétvégén a kétségeim között. Gyáva voltál, az az igazság.

Szóval az én hibám, hogy szeretlek.

Az meg a tiéd, hogy állandóan bántottál, mert nem válaszoltál. Fájt. Csak, hogy tudd, semmi nem fájt, annyira a mai napig sem. Senki nem bántott annyira, mint te. És észre sem vetted.

(2020.07.07. UPDATE: Feltűnt már? )

És mára már elfogadtam, hogy a múltam beteljesületlen, kacifántos, kicsit fájdalmas része vagy. Belenyugodtam,hogy nem vagy az enyém teljes mértékben úgy, ahogy a szerelmesek egymáséi. De az enyém vagy minden más tekintetben, vannak közös, őrült emlékeink, amikor reggel hatkor még buszra vártunk, egymás vállán néha elbóbiskolva. Amikor már csak mi ketten nem dőltünk még ki egy sátorban a fesztiválon. AZ AZ ÉJSZAKA, amikor a karjaimban aludtál és én csak hallgatni tudtam a szuszogásod. Amikor kifakadtál, miután elmeséltem,hogy van egy fiú. 

Nem is tudom végül mi volt az összeveszésünk tárgya. De tisztán emlékszem hogyan békültünk ki. Elengedtük a makacsságot és nem volt lényeg többé kinek van igaza. A másik fontosabb volt. És ez a lényege, akármilyen kapcsolatnak. Szerelem, barátság legyen az bármi, ha félünk elveszteni a másikat, akkor az még ér valamit, nagyon is sokat. Talán a legtöbbet érnek ezek a kapcsolatok, amiknél az emberek félre tesznek mindent a másikért.

Egyszerűen már nem nézem azt, hogy hogyan nem vagy az enyém.  A legjobb barátom lettél, ismersz, ismerlek, aggódok érted, remélem Te is értem, ha úgy van. Biztatjuk egymást, vigasztaljuk egymást, néha még táncolunk úgy, hogy az embereket összezavarjuk, de ezek már nem vágnak a szívemben mély sebet. Mert itt vagy. Annyi mindenen keresztül mentünk, de itt vagy. És itt leszel. Mert tudom,hogy mindkettőnk életében talán sokkal fontosabb egy biztos, állandó komoly barátság, mint egy ideiglenes két hónap múlva jövünk rá, hogy mégsem működik párkapcsolat.

Szeretlek, és te is szeretsz. Az meg aztán teljesen mindegy, hogy hogyan, de szeretjük a másikat. 

2028. Március

UPDATE: nem vagy már sehol. Se a napjaimban, se az álmaimban. De ha valami rossz történik megkereslek és te megnyugtatsz és ha valami jó történik te elsőként keresel, hogy gratuláljak. Barátság? Vagy csak megszokás?
2023.