Levél a Lelki Társamnak

15. Nyílt kártyák

Két teljes napja, hogy szavaid keserű sóhajjal érkeztek meg hozzám és bár egyikőnk sem akarta lezárni a beszélgetést, mégis megtettük, mert mindig is túl büszkék voltunk ahhoz, hogy bevalljuk tök hülyeség, amin éppen burkoltan, de elég erősen összekaptunk. Nyílt szavakat sosem vágtunk egymás fejéhez, még amikor veszekedtünk, sem akartuk megbántani a másikat, így csak jól álcázott, terelő szavakkal adtuk tudtára a másiknak, hogy rettenetesen mérgesek vagyunk, amire igazából nem jöttünk volna rá, ha nem ismernénk ennyire a másikat.

Olyan szép, amikor két ember jobban ismeri a másikat, mint saját magát. És milyen fájdalmas, ha teljesen különböznek. Vajon görbetükröt mutatunk egymásnak? Jobban hasonlítunk, mint gondolnánk, csak az álcánk más? Te romlott vagy, mint egy elromlott játék a padláson, értelmetlen, mégis a szívünkhöz nőtt, nem tudjuk kidobni. De ha ilyen vagy, lehet én is ez vagyok? Egy elromlott játék? A te elromlott játékod, akihez azért néha felmész a padlásra, mert annyira hiányzik? Aztán mérgedben a falhoz vágod és elsétálsz a sötét, hideg térben hagyva, elveszve.

Nem értem, hogy lehet egy másik ember boldogságával jobban törődni, még akkor is amikor ez miatt az arcunkról folyamatosan könny pereg? Esküszöm, hogy meg akarlak védeni mindentől, még a részeg szavaidtól is. Gondolsz rám olyankor? Amikor szombaton elmész a spanokhoz, aztán tök okés minden, de azért, amikor elesel kívánod, hogy felsegítselek, mint régen?
Mint régen...
Mintha tényleg réges-rég lett volna, egy messzi-messzi galaxysban, hogy a kedvemért eljátszottad Han Solot, aki megmenti Leia hercegnőt. Valahogy várhattam volna, hogy a végén az egész sokkal több lesz nekem, mintsem ártatlan beszélgetések sorozata. Hogy majd a végén úgy foglak szeretni, mint Leia Han Solot.

Szavaid szépek, és eddig csodáltalak, mert betartottad őket, minden úgy volt, ahogy mondtad és minden beteljesített ígéreted után, kicsit jobban elhittem, hogy be fogod tartani a legelsőt, amikor azt ígérted, hogy ha rajtad múlik nem maradok egyedül. Képzeld Kedvesem, most ezen a meglepően hideg márciusi késő éjjelen nagyon egyedül érzem magamat és csak a fényképedet tudom nézegetni, mert rettegek attól, ami most előttünk áll. Pontosabban rettegek attól, hogy már csak előttem áll...még hozzá a felejtés. Ez volna a helyes? Ez lenne a végszó? Egy mondattal vágtad el az egész "mi" alapjait? Keserű tréfa vagy fájdalmas valóság?

És így a látszólagos végéhez közeledve, nem bántam meg a kimondott szavaimat, a hajnali csavargásokat vagy a lopott táncokat. Csak azt, hogy nem csókoltam a nyakadba, amikor kiszolgáltatottan feküdtünk egymás karjai között, hogy nem mondtam el neked, hogy mennyire boldog voltam akkor és éppen ott mindenféle sallang nélkül. Megbántam, hogy nem hajtottam a válladra a fejemet, mert olyan nagyon féltem mások véleményétől. Visszasírom a pillanatot amikor te nekem énekeltél és én hátat fordítottam a félelem miatt, ugyancsak mások véleményétől, vagy attól, hogy rájössz, hogy nekem ez komoly és akkor aztán könnyen végig nézhetem, ahogy elsétálsz.

Aztán most tényleg elsétálsz. Akkor meg nem mindegy, hogy miért? Talán, ha akkor maradok, ha nem félek annyit és annyira akkor most nem sétálnál, vagy legalább kétszer meggondolnád, de az is elég lenne, ha megmagyaráznád: MIÉRT?

2018.03.