Levél a Lelki Társamnak

6.Valaki Más

 2017.November

Mai napig látom magam előtt,hogyan néztél rá. Mintha ő lenne az első, egyetlen és utolsó csoda ezen a világon. Arra is emlékszem,hányszor csinált belőled bolondot, hogy én ekkor mindig ott voltam melletted. Emlékszem hányszor gondoltam, hogy sokkal jobban tudlak szeretni nála.

Sokáig szerettem volna elmagyarázni neked, miket is érzek irántad, csak nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Olyan nehéz beszélni valamiről,ami az embernek mindent jelent. Beszélni arról az egyetlen dologról, ami megsebezheti.A legnagyobb kincsről, a legféltettebb álmáról, arról az emberről akit szeret.
Nem azért mert ez mostanában nagy divat, hogy az emberek hangosan a világnak kiabálják mennyire szerelmesek. Hanem azért, mert az érzelmeim lassan túlnőnek rajtam és majd kibuggyannak belőlem és nem vagy itt, hogy adhassak neked kicsit,hogy egy picikét megszabaduljak az irántad érzett szeretetem súlyától.
Végül arra jutottam,hogy képtelen lennék elmesélni neked ezeket, mert olyan rég bennem vannak,hogy azt sem tudom hol kezdődnek. De mára rájöttem, muszáj valahogy kiadnom magamból a szavakat, melyek akkor jönnek, ha rád gondolok.

Bárcsak láttad volna magadat kívülről mikor őt figyelted. Akkor pontosan tudnád,hogy amikor rád nézek, ugyanaz a csillogás fénylik a szememben, mint egykor neked. Én legalábbis azt hiszem, pontosan ugyanúgy nézek rád, ahogyan anno Te Ő rá.

Kedvesem, mondd meg, miért mindig abba szeretünk bele, aki csak játszik velünk? Miért teszünk meg mindent valakiért, akinek még ez sem elég? Tudom a Hold is beleszeret a Napba, hiszen nem találna még ragyogóbb alanyt az univerzumba, aki megérdemelné a szeretetét, de jó ez így a Holdnak? Mondd meg, jó ez így nekünk?
Úgy gondolom nem. De ha szeretünk valakit, az egész világot neki adnánk egy mosolyért cserébe. Akkor is, ha a világ meghódítása közben kezünk, lábunk törik, vagy mi magunk semmisülünk meg. Ez a szeretet, mikor teljes egészében a másik kezébe adod mindened és csak remélni mered,hogy örökké tart az a mosoly és, hogy nem fogja Ő maga megsemmisíteni azt, ami Te vagy.

Egy nap majd megtörténik, valószínűleg nem ma és nem holnap, de egyszer majd beleszeretsz valakibe. Valakibe, aki nem én leszek.  

 Mégis, hogy a manóba engedjem el a kezed mikor az olyan sokat adott? Szenvedek, mert nem vagy az enyém, de nem szenvedek eléggé ahhoz, hogy azt mondjam „isten veled". Mikor sokallok be eléggé ahhoz, hogy kezed szorítása kolonc legyen, az egyre halványuló múlt, amikor hozzátartozik ahhoz, aki vagyok. Annyi ideig megérte érted szenvednem. Miért adjam fel pont most? Mi van ha egy lépéssel a cél előtt esek össze, zokogva és magányosan, te pedig semmit nem értve átkocogsz a győzelmi csíkon és elhiszed, hogy nyertél. 

Vajon éreznéd: valójában vesztettél? Engem. Mert túl önzőn és mohón rohantál remélve, hogy a tiéd lesz minden. Holott mindened megvolt, ott volt melletted, próbálta beérni száguldozó kis világodat, támogatott és biztatott, de belefáradt. Belefáradtam. Vajon ki lesz az, aki összekapar? Visszajössz értem és bekocogunk együtt a célba? Vagy mellém ugrik valaki más, felkapar és tovább indít, hogy aztán én rohanjak önzőn és mohón, míg ő csendben támogat.

Egyszer tényleg megtörténik,hogy majd valaki más mellett látlak. Boldog leszel, és én is mert szeretem ha örülsz. Talán önző vagyok, ha azt mondom nehéz lesz mosolyogva rád nézni, tudva, hogy a kis csillogás a szemedben már nem miattam van.
Mert pontosan tudom, mennyire hálás voltál mikor ketten kóboroltunk a hűvös, nyári hajnalon, mikor nem volt senkim csak Te, neked pedig csak Én. A könnyeimet erősen visszatartva, hősiesen nyelem majd le a hatalmas gombócot, ami azóta ott van, valahol a torkomban, mióta először hajoltál olyan közel, hogy a nyakamon éreztem szapora lélegzetedet, és mellkasommal számoltam szíved heves táncát, a közelségem válaszaként. Kéz a kézben sétáltunk, míg túl hamar el nem fáradtunk az alkohol kellemes, bódító, hatásaként, hogy aztán tökéletesen összegabalyodva pihenjünk meg egy édes, kis réten,valahol a város peremén, a harmatos, zöld gyepen,hogy együtt nézzük végig, ahogy a Csillagok engedik a felkelő Napot tündökölni.
És majd talán pont ugyanezekkel az emlékekkel nyeled te is le a saját kis gombócodat, mikor majd már nem a te kezedet fogom és nem veled csodálom a Napfelkeltét, hanem valaki mással. És így maradunk teljesen szomorúan boldogok, az emlékek sűrű ködében, valaki más kezét fogva.