Levél a Lelki Társamnak

7.Döntésképtelen

 2017.November

A barátaink azt mondják, engedjelek el. Így kéne, de nem megy.Érzem, nekünk még dolgunk van egymással, nem érhet így véget az utazásunk a másik szíve felé. Mintha a cél előtt fordulnánk vissza.

Valahányszor megérzem a szívemben lüktető jól ismert, szúró fájdalmat, tudom, hogy rád gondolok. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Egy perces néma csenddel tisztelgek virágok százainak, akik így múltak ki feleslegesen a kezem által. Egy sem volt képes választ adni. Még te sem.

Gyáva vagy és döntésképtelen, amiért a kimondott kérdésemre sem feleltél egy tiszta és egyértelmű válasszal. Terelsz, folyton csak terelsz. Félsz, de magad sem tudod mitől. Hozzászoktál az állandó rettegéshez az érzelmeidtől, egy ember szeretetétől.

Elmentél. Elbújtál. Rájöttél,hogy kristály-tisztán látlak. Minden körítés, hazugság és álca nélkül. Azt látom, aki vagy. Elbújtál, mert nem érted miért maradok, annak ellenére is, hogy látom lelked sötét és üres részeit. Nem tudsz mit kezdeni az egyszerű és tiszta szeretettel.
Jól mondják, hogy kit sokszor bántottak a simogatástól is megijed.
Ellökted a kezem és remélted,hogy nem látlak már többé.

Megtagadod magad, engem, minket. Hazudsz az egész világnak,csak mert nem akarod elhinni, hogy ez jó is lehetne. Mitől félsz? Nem akarod? Mennyire kell mazochistának lenni ahhoz, hogy az ember megvonja magától a biztonságos, feltétel nélküli szeretetet? Egy másik ember megnyugtató közelségét? Ellökni azt a kezet, ami enni adott. Távolságot tartatni a színtiszta igazsággal.

A kétség örvényéből képtelen vagyok kiszakadni. Egyszer úgy csinálsz, mint aki képtelen úgy lenni, hogy nem vagyok mellette, aztán a következő pillanatban olyan erőset rántasz, hogy én már elhiszem, hogy kezem önkéntelenül elereszti a tiédet, de te tudod, hogy nem fogja. Mintha te jobban tudnád, mint én magam, hogy az lenne az utolsó, hogy én bárhová is menjek nélküled.  

Egyik pillanatban még olyan biztosan álltál mellettem, mint egy beton épület, aztán egyik napról a másikra jelenléted épp oly ingatag lett, mint egy nagy kupac madártoll. Tűnődöm mi változhatott meg és miért nem akarom elfújni a kupacot?

Annyira intenzív, amit érzek irántad. Olyan rég tart, nem is emlékszem mikor és hogyan kezdődött. Mikor jöttem rá hogy szeretlek? Melyik reggel ébredtem először úgy, hogy azt kívántam bár mellettem lennél? Szinte már szánalmas, hogy mennyire reménykedem, milyen rég kitartok a lehetetlen mellett. Hiszen nem akarod kettőnket. Csak erre tudok gondolni. Nem akarod, azt meg igen, hogy más se. Úgy akarsz magad mellett tartani, hogy közben nem vagyok a tiéd. Meg másé sem.

Egy dologban talán mégis igazad volt. Bizonytalan ember vagyok. Határozatlan, döntésképtelen lehetetlen ember vagyok, akinek még abban is segítség kell, hogy eldöntse merre induljon haza. Egy dologban mégis olyan biztos vagyok, mint ahogy biztosra veszem azt, hogy a nagy tölgy kint fog állni az udvarban akárhányszor kinézek az ablakon. Már-már természetes,mindennapi és lehetetlennek tűnik elképzelni, hogy egyszer majd másként lesz. Ilyen határozott vagyok abban is, hogy szeretlek.