Levél a Lelki Társamnak

9.Elmentél vagy meg sem érkeztél?

2017.December

Elrontott esélyek, meg nem ragadott pillanatok milliói vagyunk. Semmi másból nem álltunk, csak abból, hogy akaratlanul is elmartuk magunkat a másiktól. Folyton ezt csináltuk, elmentünk a lehetőségek mellett, remélve, hogy jön egy nagyobb. Pedig semmi mást nem kellett volna csinálnunk, csak pici lépésekben a másik elé sétálni. Tudtuk, hogy ott állunk majd a másik előtt, de a biztonságos és kényelmes utakat kerestük, amivel addig húztuk az időnket, amíg nem maradt belőle semmi, mi meg szépen lassan elfelejtettük honnan és miért indultunk. 

Megérkeztünk. Csak valahogy nem jól. Elrontottuk.

Visszamehetnénk? Az első rossz lépéshez, kérlek szaladjunk vissza. Keressük meg újra egymást. Én elindultam. Van rá esély, hogy te is? Nem látlak most. Olyan távol lettél megint. Sietek, már megint rohanok, ismerős körök és ismerős bukkanók. Megrémiszt a hideg szél, hol vagy? Újra látom a régi lehetőségeket és pillanatokat. Nincs erőm megragadni őket. Elestem. Félúton talán, de feladtam. Feleslegesen szaladtam. Csak bámulok magam elé, amíg a világ tovább rohan. Van értelme bárminek is nélküled? Ledőlök egy picit pihenni. Keress meg, várlak majd. Most fuss te egy kicsikét helyettem. Siess értem.

Elfáradtam. Befejeztem. Feladtam. Végleg feladtam a kettőnk kergetését. Napról napra, éjről éjre jobban emésztett a tudat, hogy egyre távolodsz és ha egyet előre lépek, hogy megakadályozzalak megfojtalak, de ha én is távolodom tőled, csak előbb elmész. Túl későn fogtam fel, hogy valójában rég elmentél, talán meg sem érkeztél rendesen, nem úgy, ahogy én képzeltem. 

Nem vagyok mérges rád, nem vagyok szomorú. Csalódott vagyok, amiért nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeimet. Nem vágyom már rá, hogy megválaszold a kérdéseimet, csak magamtól teszek fel még minden nap újra és újra egyet. Ugyanazt. Miért éltem bele magam? Tulajdonképpen nem is hibáztathatlak, csak téged nem. Ez az én hibám is volt. Magamat ringattam hiú álmokba, amikből a felébredés jobban fájt, mint képzeltem, amikor a barátaim óvó szava után legyintve azt feleltem "máskor is sírtam már, most is túlélem". De vajon tényleg túlélem? Valószínűleg a testem igen, de a lelkem már rég meghalt. Vagy csak nálad maradt.

Egyre halványabban él bennem tekinteted mélysége. Girbe-görbe utunk közös állomásai lassan hullanak szét, míg egyenlőek nem lesznek a földszínével. Mennyi egymás kiismerésébe fektetett energia. Mind feleslegesen. Nem bánt már a haragod, mit nem teljesen értek. Csak az elszalasztott lehetőségek. Nem bánt már, ha más ágyában kötsz ki pénteken. Csak az én ágyam hideg másik fele.

Szemed csillogása, titkaid nyugodt fekvése lelked meg nem mutatott zugaiban, számomra nem rejtély. Megmutattad őket, lassan, biztosan, egyre többet és fontosabbat. Azt mondják az ikrek szülötteinek két arca van. Talán ez igaz, és én csak az egyiket láthattam. A másikat gondosan őrizgetted, hogy egy nap majd meglepetés szerűen elő rántsd, mint a jolly jokert. Ez a mentsvárad, ez csak a tiéd. Mindig, amikor végre jó lenne, tönkre teszed. Pókerarc és vége mindennek.

Szemed ragyogó, kis csillogása. Mit bánom én, ha nem mellettem csillog, csak csillogjon. Ragyogjon ékesen, szebben mint a csillagok. Sokáig merengtem, miért adtad fel ily könnyedén kettőnket, de már belefáradtam. Döntöttél. Míg én melletted, te tőlem távol. Ha így vagy boldog, valami fura, számomra megmagyarázhatatlan módon így vagy boldog, hát legyen. Ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőled? Mindig is az volt a célom, hogy neked jó legyen. Miért is toporognék szánalmasan, az utadat állva, ha számodra az elválás a tökéletes?

Hiszek, reménykedem benne, hogy lesz egyszer olyan, hogy "mi". Talán majd egy másik életben nem áll senki az utunkba, se Isten se ember, se Sors. Talán még mi sem. Majd egy másik életben megkapjuk az elégtételünket, amiért most hiába akartuk, vagy képzeltük el, nem sikerült.

Abban viszont biztos vagyok, hogy soha nem lesz melletted még egy olyan lány, aki ennyire meg akar majd menteni téged, saját magadtól. Nem lesz még valaki, aki majd így megpróbál a káoszodban eligazodni, titkaidat kiismerni. Találhatsz te bárkit, senkinek nem lesz türelme ahhoz, amit én végigcsináltam melletted. Talán akkor majd megérted, kit hagytál elmenni, amikor majd minden lány szavaiban az enyémet keresed, ha majd senki nem birizgálja úgy a hajadat, ahogy én. Ha majd az álmaidról beszélsz, de nem lesz ki megértené, amikor hajnali ötkor senki nem aggodalmaskodik, hogy haza értél-e.

Egyszer szeretném még, hogy az arcomba nézz, hogy megláss minden itt felejtett apróságod. Lásd a kárt, amit bitang előremeneteleidkor a lábad hagyott. Észre vedd a napsütötte percek hiányát, a könnyeket a szememben.

Elengedtelek, de még mindig te vagy az egyetlen, akit nem némítok le estére, az első kinek megnézem az üzenetét, az első akit a találkozáskor megölelek, az egyetlen kivel türelmes, elnéző és megbocsájtó vagyok.

Én csak mindent akartam, de nem kaptam semmit sem.