Levél a Lelki Társamnak

10. 2017-ből 2018

2018.Január

Szeretnék hinni neked, de már nem tudok. Olyan régóta futjuk ezeket az unalmasan egyforma köröket.

Szeretném elhinni neked az ígéretet, amit a szemed ajánlott fel nekem, azon a csodásan hideg szilveszter éjjel, anno 17-ben, annak is a legeslegvégén, hogy ez már tényleg más lesz. Ugyanakkor nem tudok másra koncentrálni, mint a szédülés okozta hányingerre a következő kör kezdetekor.Szeretnék már mindent kiadni magamból. Kiadni azokat részeket a lelkem már majdnem elfeledett zugaiból, amiket te építettél fel. Beteggé tesznek, mert egyre csak porosodnak és sohasem fújod le őket. Feléjük sem nézel, pedig hozzád tartoznak. Szóval figyelj, mert tényleg elég közel állok hozzá, hogy kiadjam az útját mindennek magamból, ami igazából a tiéd. És akkor aztán örökké szem elől téveszted őket is, meg engem is és kezdhetsz mindent elölről.

Veled ért véget 2016 és veled kezdődött 2017.

2017 utolsó perce is veled telt, és 2018 is veled indult el.

De nem szeretném, hogy 2018 utolsó óráiban még mindig a te szemedbe nézzem a tüzijátékot. (2020 UPDATE: te az övében nézted, teret engedve nekem, hogy megtaláljam másban, ami belőled hiányzik. Kár, hogy erre csak fél évvel később jöttem rá)

Ideje kiszakadni a körbe és körbe futkorászott körökből.

A történelem megismétli önmagát, ó de igaz. Aztán mekkora átok ez annak, aki átélte tavaly a poklok poklát. Egyet sem pislogott és máris újra élte. Hol maradt a jó? Kiszálltál az ágyából. Egyet sem pislogtam, máris visszafeküdtél.

2017 és 2018 igazából ikertestvérek. Már az első kegyetlen hajnala megmutatta nekem. Három teljes óra. Három teljes óra bizonytalanság, félelem- nem is, inkább egyenesen rettegés- és életemben először imádkozás. Majd 365 nap tagadás? Ez lesz? El se kezdődött, máris a következőt várom.

Remélem 2019 még csak nem is rokona az előző kettőnek. 

Aztán van itt ez a dolog, hogy még a végén olyan mellett kötök ki, akit soha sem képzelt volna el a 10 éves énem a mostani önmagam mellett. Nem, már nem rólad van szó. Látod, egyet sem pislogsz és minden megváltozik. Mint amikor 2017 2018-á vált. Nem pislogtunk
igaz, mert egymást néztük, de tudom, hogy gyors volt. Aztán most megint nem rólad van szó. Ahogy egyszerre csak nem én voltam, a nem pislogásod tárgya, hanem megint ő. Istenem deja vu. 2017 is valami ilyesmi volt, burkoltan, nem teljesen ugyanolyan, de rettenetesen hasonló. Mint az ikertestvérek.

Vajon mennyi idő igazából egy pislantás? Annyira bánom, hogy olyankor lemaradunk egy kicsit, nem sokat de basszus éppen eleget. Hiszen 2017 2018 lett. Én lettem ő, te meg most valaki más. Merőben más. Nem igazságtalan ez? Vagy igazából mindegy? Ha pislogunk, ha nem, megtörténik? Valószínűleg sose tudjuk meg. Meg azt sem, hogy ha éjfél után nem húznak el tőled a barátaink, akkor mi lett volna. Ha ott maradok még egy közös pislantás idejére mik lehettünk volna, vagy mik lehettünk volna majdnem, vagy mik nem lettünk volna akkor sem.

És talán sosem tudom meg azt sem, milyen lett volna másnap reggel, talán pont csak egy pislantásnyi idővel előbb elindulni a meleg szobából. Talán nem a hasonlóan meleg ölelésedben landoltam volna, hanem egyből a rideg buszmegállóban. A rideg valóságban. Akkor talán egy pislantás alatt észhez tértem volna és nem édesgettél volna vissza a közös emlékekbe. Az új év közös elkezdésébe. 

Azt mondják az éved olyan lesz, mint az első napja. Szóval gondolom ez is olyan lesz, mint tavaly. Elindulsz tőlem, nála időzöl és visszatérsz hozzám. Vagy csak hasonló lesz: velem indulsz, hozzáérkezel és ott is maradsz. Talán nem jössz vissza már hozzám. Visszajössz hozzám?