HOPE

Bevezető

                Az emberek homályos foltokként tűntek el valahol mögötte. A világ olyan sivár lett, amilyet még nem ismert és nem is akart meg ismerni. Könnyei megállíthatatlanul hömpölyögtek, hangtalan szipogások követték és mellkasa erős rázkódása. Valami nehéz telepedett a szívére.

Gyász.

Nem akarta érezni.

Ó, milyen nagyon ki akarta tépni a fájdalmat a szívéből...

De nem tehette.

Csak ennyi maradt...

- Anyuci... - hüppögte ismét, ahogy sikertelenül próbálta kitisztítani látását kabátja ujjával. Égett már a bőre a folytonos súrolástól, ahogy szédelegve próbált levergődni a korház harmadik emeletéről.

Elment.

Az ő gyönyörű, mindig vidám anyukája elment.

Mi lesz ezután vele?

Hogy fog elaludni?

Hogy fog szembenézni a holnapokkal?

Szégyellte gondolatait.

Apja vele volt. Ugyanúgy gyászolt.

El kellett engedniük.

Soha nem látta sírni apját. Sem amikor megtudták, hogy anyja beteg, sem azok alatt az idők alatt, míg otthon kettesben reggeliztek, de látta szemében a könnyeket.

Tegnap este más volt.

Tegnap este úgy sírt, mint egy ötéves, és ez jobban összetörte a szívét.

Az apja, aki soha nem mondott le semmiről, apja, aki nem ismerte a feladás lehetőségét, apja, aki a leghihetetlenebb bukásokból is képes volt felállni, összetört.

Szétomlott, mint egy szalvéta az esőben, már nem volt meg a kötelék, ami eddig összetartotta.

„- Ha szeretjük, elengedjük – suttogta, hüppögve, amit egy újabb zokogás roham követett. – Nem lehetünk, önzők. Fáj neki. Nem akarom, hogy fájjon, azt akarom, hogy boldog legyen."

A vékonybelén fedezték fel a tumort, másfél éve. Féléven múlt a megmentése. Ha akkor orvoshoz ment volna, mikor legelőször fájni kezdett, nem veszítették volna el, de ő elhalasztotta. Addig a pontig, míg egy este össze nem esett a szobája padlóján.

Naruto még mindig emlékszik arra az estére, mikor munka után bement a szobájába, leült az ágya szélére és a napjáról kérdezte. Ugyanúgy, mint minden másik este.

Puszit adott a homlokára, hosszú és meleg érintés volt, majd jó éjt kívánt és felállt.

Az ágya mellé esett össze és ő hirtelen nem tudta mi történt. Összezavarodva kelt fel, majd térdelt le mellé, de hiába szólongatta, nem felelt.

Küzdött és küzdött, de fölösleges volt. Soha nem kérte, hogy engedjék el, csak lassan észrevették eltűnő mosolyait. A végén, már nem mosolygott. Lihegett, szemei fájdalmasan nagyra kerekedtek. Nem beszélt, tekintete viszont többet mondott minden szónál.

„- Elég! Kérlek!"

Mégsem voltak képesek meghozni a végső döntést. A legvégéig ébren volt. Nem tudott aludni, hogy menekülhessen kicsit a fájdalom elől.

Félórával az után, hogy a gépeket lekapcsolták, hogy az infúziós tasakot levették a tartóról, mosolyogva hunyta le a szemét.

Ez most történt.