HOPE

4

                   Feje borzasztóan hasogatott, mikor magához tért. Nem tudta mikor aludt el, de kényelmes ágyban ébredt. Fejét oldalra fordította és tekintete rögtön egy fekete szempárral találkozott. Itachi az ágytól alig egy méternyire ült a földön, az egyik lába a mellkasa elé húzva és csak bámulta őt. Olyan volt, mint aki nem is pislogott, mint aki annyira elmerült a gondolataiban, hogy teljesen kizárta a külvilágot, de Sakura tudta, hogy ez nem így van és tudta, ha Itachi nem enged a könnyeknek, amelyek szétrágják belülről, akkor belefullad a fájdalomba.

Lassan állt fel az ágyról, majd a fiú elé térdelt. Nem szólította meg, nem is mondott semmit, csak mindkét tenyerét az arcára simította. Szerette volna, ha tudja, hogy nincs egyedül, hogy ő mellette van.

- Félek – hallotta meg a sóhajtását, és a szíve összerándult a vékony hangtól.

- Én is félek – nézett rá és érezte ismét felgyűlni a könnyeket.

- Nem akarom elveszíteni – nézett ismét rá Itachi és hangja annyi kétségbeesést rejtett.

- Tudom – ült a sarkaira és elengedte Itachi arcát, hogy letörölhesse a könnyeit.

- Azt akarom, hogy éljen, hogy mellettünk legyen...

- Itachi...

- Folyamatosan hallom az üvöltését – mondta halkan. – Itt, a fejemben, folyamatosan hallom – markolt bele a hajába. – Miért vagyok ennyire tehetetlen? Az én dolgom, hogy segítsek neki! Az én testvérem! Akkor miért vagyok ennyire gyenge? – üvöltötte. - Nekem kellene ott lennem! Inkább nekem kellene szenvednem! Nem neki!

- Itachi...

- Nem neki! Érted?

Nem tudta mit tehetne, nem tudta, hogy segíthetne a dühén, így csak közelebb hajolt és megölelte, arcát a nyakába fúrta és hangosan felzokogott.

Annyira fájt.

Annyira félt.

Egy végtelen pillanatig csak az ő sírása hallatszott a szobába, majd Itachi felüvöltött. Olyan hangosan, hogy visszhangot vert Sakura szívében és tudta, hogy a fivérek sikolya végig fogja kisérteni az álmaiban, hogy a fájdalmuk, már mindig az ő szívébe lesz bele vésve.

Itachi átölelte, olyan erősen szorította, hogy fájdalmat okozott és olyan hangosan sírt, hogy megszakadt érte a szíve. Nem tudott segíteni, tehetetlen volt és megértette, hogy ez miért fájt annyira a fiúnak. Mert ő is gyengének érezte magát, amiért síráson kívül, nem tud tenni semmit. Így csak szorította és várt, amig végre az évek alatt felgyűlt félelem, patakként ömlött ki a fiúból.

Nem tudta mennyi ideig térdeltek a földön, nem is érdekelte, az idő, mint olyan már nem létezett a tudatában. A félelem és a fájdalom mindent kitörölt onnan.

- Sajnálom – húzódott el tőle a fiú és Sakura csak megrázta a fejét, miközben letörölte arcáról a könnyeket. Itachi tenyere körbe ölelte az arcát, nem értette mit miért tesz, de most valahogy túlságosan egyszerű volt megfeledkezni a következményekről. Így amikor a fiú közelebb hajolt, nem húzódott el, nem ellenkezett és még csak megsem kérdőjelezte tettei helyességét.

Ajkai puhák voltak és sós ízük volt a könnyektől. Apró kis csókok voltak, mintha Itachi csak próbálgatná a határait, de Sakura szíve felgyorsult, Itachi arcáról kezei a nyakára vándoroltak, teste hirtelen kapott lángra és a bőre sajogni kezdett valami megmagyarázhatatlan hiánytól.

Itachi eltávolodott egy picit tőle és ő végig simított nyelvével az ajkain. A fiú szemében valami megvillant, de túl gyors volt, és ő túl kábult ahhoz, hogy felismerje mi is volt az.