HOPE

2

                 Térdtől lefele nem érezte a lábait, a szíve hangosan a torkában vert, érezte a forróságot felkúszni a nyakán, mikor szemei kitágultak, hogy minél több részletet be tudjon fogadni az előtte álló férfiból.

Már nagyon rég nem látta. Itachi azóta megférfiasodott, arcán többnapos borosta sötétlett, válla szélesek voltak, karjain az inak kidudorodtak, mintha kemény fizikai munkát végzett volna.

Sötét szemei alatt viszont lilás árnyalatú karikák voltak, arcán felismerhető volt a folytonos fájdalom.

Intenzív tekintetétől még jobban elvörösödött, agyában folyamatosan visítozott egy hang az örömtől, és nem hallott tőle semmit. Tudta, hogy valamit mondania kellene, de szája annyira kiszáradt, hogy csak valami krákogásféle jött volna ki rajta. Így csak állt csendben és figyelte a megtört fiút.

- Rég láttalak – szólalt meg Itachi, hangjától végigfutott a borzongás a bőrén, azonban ebben a pillanatban Itachi tekintete bezárult és érdektelenül fordult el tőle.

Csak egy átlagos kijelentés volt, semmi több.

Szíve lesüllyedt és lehajtotta a fejét.

Mire is számított?

Bal karjával megragadta a jobb könyökét átölelve így a felsőtestét, és megpróbált enyhíteni a hirtelen keletkezett fájdalmon.

- Én is téged – mondta halkan.

Nem viselkedhet így. Nem érezheti magát megbántottnak, hisz Itachi nem haragszik rá, nem ismeri az érzéseit és valóban rég nem látta. Egy fedél alatt fog lakni vele egy ideig, addig meg kell tanulnia viselkedni, és végre megértetni magával, hogy az érzései most nem fontosak.

Sasuke a fontos.

Sasuke...

- Hogy van? – kérdezte, a bűntudat olyan erősen markolászta a gyomrát, hogy alig tudta elrejteni a hangjából.

Válaszként Itachi megrázta a fejét, a szomorúság sötét lepelként borult a szobára. Mikoto halk szipogása törte meg a beállt csendet.

- Már nem küzd... - suttogta elhalóan Itachi, majd fejét az anyja irányába fordította, szemébe a düh szikrái költöztek. – Hogyan is tehetné, ha már mi sem hiszünk? – kérdezte összeszorított fogakkal, a levegő szisszenve áramlott ki a szájából, vállai remegni kezdtek és ökölbe szorultak a kezei. – Te sem és apa sem... - előre lépett majd ököllel a kanapé hátuljára ütött. Mikoto megugrott és rémülten nézett fel a fiára. Sakura nem tudott együtt érezni vele, nem tudta érzékelni a rémületet benne, amit a fia váltott ki belőle. Nem volt képes rá, mert ő sem értette. Ő sem hitt igazán, de volt egy szikrányi reménye valahol a lelke legmélyén, hogy rendbe jön. Volt, mert szerette és volt, mert vágyott a régi idők szépségére.

- Mindketten ott hagytátok! – üvöltötte Itachi. – Mindketten lemondtatok róla! Temetitek pedig még él! Még él, az Istenit neki... - tenyerét az arca elé kapta, ahogy hangja elhalt, majd elfordult és hosszú léptekkel kiviharzott a nappaliból. Sakura még látta, ahogy a folyósón a lépcsők felé fordult és jól látta, ahogy válla rázkódni kezdtek.

Szíve összeszorult a fájdalmától. Szeretett volna utána menni, de tudta, hogy nem örülne neki.

Könnyektől elhomályosult tekintettel fordult Mikoto felé, aki még mindig tágra meredt szemekkel bámulta azt a pontot, ahol Itachi állt az előbb.

Nem tudott megszólalni, nem tudott mit mondani, csak állt remegő lábbakkal, fájdalmasan tágra meredt szemekkel és megfogadta, hogyha valaha gyereke lesz, bármi történjék, soha nem mond le róla, soha nem hagyja magára és addig a pontig hisz benne, míg a saját szíve meg nem szűnik dobogni.