★Hell girl★

Amon

A suliban nem volt semmi érdekes. Bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy mik akarunk lenni felnőtt korunkban, aztán pedig elmondták, hogy mik várhatók a közeljövőben. Egy óra múlva kimentünk ünneplőbe, aztán vissza, és végül haza. Őszintén szólva nem igazán figyeltem a tanárra, mivel percenként néztem az órára, hogy megtudjam, hogy mennyi idő múlva leszek otthon. Ezt is csak Amon faggatásáért vártam.

- Végree! Kezdheted is a mesélését. - ültem le a kanapéra.

- Jó. Amon vagyok, egy démon. A te démonod. Eddig 3 "alanyom" volt, 2 lány, 1 fiú. Ők öngyilkosok lettek. Ez a célom nálad is. Viszont még kezdő vagyok, és ezt gondolom észrevetted már..
Az előző háromnál amikor megkaptam őket, akkor ők már a halál küszöbén álltak.

- Ennyire öregek voltak?

- Nem. Csak ennyire még akartak halni. Elég utálat volt bennük. Nem is kellett sokat segítenem. Csak az egyik lány volt kicsit félénk, akiben nem volt elég gyűlölet az elején, viszont a szerelme dobta, aztán öngyilkos lett.

- Hűha. Szegény lány.. Sajnálom.

- Én nem.

- Nem is értem, hogy miért csodálkozok még ezeken a hozzászólásaidon.. Szívtelen vagy.

- HÉ! Ez nem igaz. Nekem is van szívem valahol, csak 6-szor kisebb mint a tiéd.

- Azta! Ezt nem gondoltam volna.

- Mit? Hogy 6-szor kisebb?

- Nem. Azt hogy van szíved. Elképesztő. Nem gondoltam volna.

- Kösz.

- Na, ne hagyd abba. Folytasd.

- Mivel? Már nincs mit mesélnem.

- Hogy lettél démon? Milyen démonnak lenni? Vannak "képességeitek"? Vannak barátaid?

- Miért érdekellek, érdekelnek ezek annyira?

- Mert te mindent tudsz rólam, és úgy általában az emberekről. Én viszont semmit sem tudok rólad. Ezért.

- Eredetileg én is ember voltam, de én mindent utáltam. Már hat éves koromban nehezteltem mindenkire. Megszegtem a szabályokat is. Aztán meghaltam. Végre. Démon lettem. Jó ennek lenni, mert megszabadíthatom az embereket az élet súlyától. A fájdalmaktól. A csalódástól, és még sok mástól. Képességeink vannak. Ami alap az az, hogy változtatni tudjuk a külsőnket. Persze csak életkorra nézve. Mert milyen lenne, hogy egy 60 éves embernek nézel ki, és egy 12 éves gyereket kapsz áldozatként?  Én azon kívül hogy jól nézek ki, még meg tudom érinteni az embereket, meg tudok olvasni a gondolatokban. Démon barátom van néhány. Az egyik lányt még emberként ismertem. Azóta gyönyörű nő vált belőle.

- Értem. A múltad szomorú, és sajnálom a történteket. Viszont nem értek veled egyet, ugyanis az lehet hogy "megszabadítod" az embereket a fájdalmaktól, csalódásoktól, de a boldog perceket, a barátokat, a szerelmet és szeretetet is elveszed tőlük. Erre még nem gondoltál?

- Azok az emberek, akik kapnak egy démont, ők csak gyűlölik az embereket, az életet. Nincs olyan ember aki szereti őket, és nem ismerik a szerelmet.

- Én nem gyűlölöm a világot. Meg az összes embert sem. Szeretnék barátokat, csak miattad nem lehet, mert hülyének néznek. Szerelem.. Jó lenne ha lenne egy pasim.

- De én a szerelemről beszéltem. Annak a vége mindig rossz. Ami csalódással jár. Az emberek többsége emiatt az érzés miatt dönt úgy, hogy meghal.

- Erről jut eszembe.. Ha van szíved, akkor tudsz szeretni?

- A szeretet az agyban dől el. Persze hogy tudok. Viszont minden démon csak egy emberbe lesz szerelmes. Csak egybe.

- És te már megtaláltad az a valakit? Gondolom igen, hisz ott van az az 'emberkori' démon ismerősöd.

- Nem.

- De azt mondtad rá, hogy gyönyörű.

- Azért mondtam, mert így gondolom. Az is. Viszont nem vagyok belé szerelmes.

- Jaaa. - most hogy ezt megtudtam, kicsit jobb kedvre derültem.

- Minek örülsz ennyire?

- Ő.. Csak hogy vannak érzéseid. Annak. Hisz - mint mondtam - azt hittem csak annyi érzés van benned mint egy fekete zokniban.

Elkezdett nevetni, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.

- Menjünk el sétálni. - álltam fel a kanapéról, és egyenesen a szobám felé vettem az irányt.

- Ne már. Nem akarok. - nyavajgott.

- Akkor nem jössz. - rántottam meg a vállam.

Miután felvettem egy pulcsit, meg a cipőmet, már indultam is.