★Hell girl★

Egy barát

A közeli park felé vettem az irányt. Szabadnak éreztem magam, mivel Amon nem követett, és azt csinálhattam amit csak akarok.

Miután odaértem, leültem az egyik padra. Pár perc múlva társaságom is lett, mert egy kb velem egyidős lány huppant le mellém.

- Szia. - köszönt nekem.

- Szia.

- Még sosem láttalak itt. Most költöztél ide? Körbevezesselek?

- Nem kell, köszi. Már születésem óta itt lakok, csak egy bizonyos valaki miatt őrültnek néznek az emberek, ezért eddig nem mentem el sehova se.

- Értem. Ő most hogy hogy nincs itt?

- Nem tudom, de mivel az elmúlt években folyton követett, így most olyan szabadnak érzem magam.

- Csak nem egy démonról vagy szellemről beszélsz?

- De. Honnan tudtad?

- Az anyukám ilyen fiatalokkal foglalkozik. Amúgy még be sem mutatkoztam. Fanninak hívnak, és téged?

- Karin.

- Ha gondolod, eljöhetsz majd anyához. Ő szívesen segít a fiatalok és öregeken egyaránt.

- Köszi, de egyenlőre nem élek a lehetőséggel. - utasítottam vissza.

- Azért megadom a telefonszámát.

- Jó.

Még beszélgettünk egy kicsit, de aztán mentem hazafelé. Aranyos lány.

- Szia Amon! - köszöntem neki, amint beléptem a házba.

- Az meg kicsoda? - kérdezte egy nagyon ismerős hang. Amint beljebb mentem, sajnos egyből tudtam hogy ki az. Jane. Eljöttek apával ide, így néhány év után. Milyen boldog vagyok. Ja, nem. Mégse.

- Valaki, semmi közöd hozzá.

- De, már van köze hozzá, ugyanis ő az anyád. Feleségül vettem. - szólt bele az apámnak nevezhető valaki.

- Nem érdekel.

- Ki vele, ki az!?

- Ő a pasim. - hazudtam.

- És ő mit keres itt, amikor te sehol sem vagy?

- Miből gondolod, hogy itt van?

- Az előbb köszöntél neki. - nézett le. Ezt de utálom benne. Ha véletlenül neki van igaza, egyből hülyének titulál.

- Nincs itt. Akkor visszaköszönt volna.

- Ja, persze. Vagy csak tudja hogy mi itt vagyunk, és azért nem szólalt meg.

- Nem mindegy neked?

- Szóval eltaláltam?

- Nem!

- Pedig de. Hozd ide, vagy baj lesz.

- Nem! Már amúgy sincs itt!

Ez után egy olyan dolog történt, amire nem számítottam. Felpofozott. Milyen rég is volt, mikor részegen jött haza, és aztán vert meg. Haha. A régi szépnek nem nevezhető idők..

- Akkor hívd fel.

Nem tudtam hogy mit tegyek. Ha azt mondom hogy nincs meg a száma, akkor kapok még egy pofont, és azt mondja, hogy akkor menjünk el hozzá, és elkísér. Ha viszont fel akarnám hívni, az se lenne jó, mivel még telefonja sincs. Segíteni meg biztos hogy nem fog, mivel neki az a jó, ha nekem rossz.
Mivel nem csináltam semmit, ezért már majdnem megütött, de valaki közbeszólt.

- Karin?
A folyosó végén állt Amon. Azt hittem hogy még mindig csak én látom, de apa és Jane elkezdek "óó-zni".

- Szóval te vagy az. - néz rá.

- Amon vagyok. - jön egyre közelebb, és átkarolt, amint mellém ért.
Ettől persze elvörösödök, mivel ilyet még soha senki nem csinált velem, ráadásul most olyan közel van az arca, ami még jól is néz ki, hogy fúú..

- Jó szarul néz ki. - intézi nekem a szavait a férfi. Hogy rohadna meg.

- Nem rosszabb a helyzetem, mint a magáé. - vág vissza.
Sajnos nem tudtam magamba tartani a nevetést, ami Amont is erre késztette.

- Hah, inkább menjünk. - int Jane-nek, és elhagyják a házat.

- Ez meleg helyzet volt. - fújom ki a levegőt.

- Ja. - ért egyet a maga módján, és belepuszilt a hajamba.

- Ez-Ez-Mi volt?? - akadtam ki.

- Mi? - "értetlenkedik".

- Ezért még számolunk! - hadonászok felé égő fejjel.

- Oké.

Nevet. Már megint. Olyan aranyos amikor mosolyog. Tuti szerelmes lennék belé, ha nem démon lenne, hanem egy normális ember.
Amikor kicsi voltam, a démonokat mindig furcsa, fekete lényekként képzeltem el, akik csak rosszat akarnak. Erre kaptam egyet, aki bár rosszat akár, és sokszor rosszindulatú, van szíve, tud érezni (és nem csak szagokat), most pedig segített nekem. Már nem tudok rajta kiigazodni..