★Hell girl★

9.

2 hét telt el, mióta közölték velem, hogy hamarosan szabadon engednek.
Azóta is itt vagyok. Remélem nem vert át. Vagyis, ajánlom, hogy ne verjen át.
Ez, és az ezekhez hasonló gondolataimmal voltam elfoglalva, de annyira, hogy észre sem vettem, hogy bejöttek a mindennapi vendégeim.

- Mehetünk?

- Mi? Ja, persze. - álltam fel.

Elindulnunk a megszokott úton, ahol már csukott szemmel végig tudnék menni. Most viszont nem kanyarodtunk le, mint ahogy szoktunk, hanem tovább mentünk egyenesen.

- Öö.. Nem kellett volna lefordulnunk?

- Nem.

- Oké..

És ekkor esett le.. Hátra néztem Amon-ra, (aki az elmúlt időszakban emberibben viselkedett. Ha kijutok az lesz az első, hogy kifaggatom, hogy ez mind miért van) és rámosolyogtam.

- Kijutunk! - ujjongtam magamban, mert az hiányzik, hogy észrevegye valaki, hogy Amonnal beszélek, és inkább itt tartson. Fú, belehalnék.

- Majd jövök. - suttogta a fülembe, és eltűnt, pedig még nem is válaszoltam.

- Menj be. - lökött egy ajtó felé az a..

- Szia. Köszönt egy nő, akinek hangját már rég nem hallottam. - Hát ismét találkozunk. Nem változtál sokat.

- Maga se. - mondtam fa arcal.

- Úgy hallottam, hogy rendbe jöttél. Ennek igazán örülök. - mosolygott rám.

Most olyan szépen kioktatnám, de valószínűleg azzal csak rontanák a kijutási esélyeimen. Meg is ütném ha tehetném, de persze azt se lehet.

- Szintúgy.

- Alá kell írnod pár papírt, aztán mehetsz is. Ha bármi gondod akad, nyugodtan visszajöhetsz. - simítja meg a karom.  (fúj)

- Persze, hogyne. Bár nem hiszem hogy ezentúl lesznek ilyen gondjaim.

*miután aláírtunk mindent*

- Rendben. Végeztünk. Elmehetsz.

- Már megyek is.

- Még valami. A lányom üdvözöl.

- Ez rendes tőle. - hazudtam. - Én is üdvözlöm. - mosolyodtam el halványan, mert többre nem voltam képes. Az is csoda, hogy egyáltalán mosolyogtam.

Miután hazaértem, odaléptem az ágyamhoz, és megkerestem a telefonomat, ami már nem kevés ideje hever itt használatlanul. Ez alatt az idő alatt persze lemerült, és csupa por volt, akárcsak az összes többi bútor.
Nagyon jó volt végre hazajönni. Bár nem ezzel kellett volna kezdenem, de gyorsan kitakarítottam. Aztán valami feltűnt.

- Amon! - szóltam neki, de egyszerűen nem találtam sehol. - Amon hol vagy? - kérdeztem meg sokadjára.
Már rengetegszer körbejártam a házat, de nincs itt. Nem bírtam tovább, elsírtam magam.

- Lehetséges lenne, hogy itthagytál? - néztem ki az ablakon. Eddig sütött a nap, de most elkezdett esni az eső. Mintha a hangulatomat tükrözné.

*15 év múlva*

- Anyaa! - szól a kislányom.

- Mi az kincsem? - mosolyogtam rá.

- Ide nézz mit csináltam! - mutatta meg a várat a szobájában.

- Jaj de ügyes vagy! - dicsértem meg. Eközben odajött hozzánk a férjem is, hogy ő is megcsodálja az építményt.

- Ezt egyedül csináltad? - ámuldozott.

- Nem. Amon is segített. - vigyorgott.

Hirtelen ledermedtem.. Jól hallottam?

Ekkor megjelent a lányom mögött Amon.
- Mondtam, hogy majd jövök. - kacsintott.

Vége

Remélem tetszett azoknak akik olvasták. Ha igen, akkor nyomj egy ★-ot. A következő könyvemnél találkozunk, ha találkozunk. Addig is sziasztok!