You belong with me-Marcus&Martinus FF (HUN)

1. rész

A nevem Sarah Hayes. A nagymamámmal élek Romániában, Erdélyben. A szüleimről nem tudtam semmit egészen 14 éves koromig. Mivel a  Nagyi csak akkor volt hajlandó elmesélni hogy mi is van a szüleimmel. Tisztán emlékszem, hogy a következőket mondta:

- Jaj. Drága Sarah!Eljött az idő amikor jobban meg tudod érteni a szavak jelentőségét. Mielőbb el kell mondanom ezt neked, mert érzem, hogy nem lesz más alkalom.-tette a vállamra a két kezét. –A szüleid...nos hát elmondom neked amit mindig is tudni akartál. Jó?-kérdezte mire bólintottam.–Az anyukád nagyon kedves lány volt. Tehetséges is...volt egy álma amiért mindennél jobban küzdött. Amikor elérte az álmát, akkor elkezdett bulizni. Sajnos anyád belekerült egy ördögi csapdába...elvesztette a fejét. Hamis barátokra tett szert akik folyton csak kihasználták és leitatták őt. Egy ilyen vagy hasonló buliban fogantál meg te. Édesanyád, Beatrix, nem bánta hogy így alakultak a dolgok mivel mindig is szeretett volna egy kisbabát. Persze amikor bejelentette nekem hogy terhes én is nagyon örültem neki.Egy kicsit ugyan meglepett, amikor nem tudta az apa nevét se, de lévén hogy unokám lesz, nagyon örültem. Én és a lányom mindent elrendeztünk a babaszobát illetően ,gyönyörűvé varázsoltuk. Minden megtettünk, hogy amikor a világra jössz, tiéd lehessen a világ legszebb gyerekkora. Ám egy nap amikor bevásárolni ment, sajnos  autóbalesetet szenvedett.-hallottam a hangján hogy nehéz neki visszagondolnia a múltra, néhol el-elcsuklott a hangja. Annyira sajnáltam! – Egy arra járó kihívta a mentőket akik megmentették a te életedet. De az övét nem tudták- csuklott el újra a hangja. Egyre nehezebben beszélt, éreztem hogy most legszivessebben elsírná magát, de nem teszi, mert itt vagyok mellette. Csupán megtörölte az orrát egy zsepkendővel, és folyamatosan felfelé pislogott, hogy eltűntethesse a könnyeit. Majd folytatta: –Az apád pedig nem tud még a létezésedről se..Sajnálom kicsim hogy így alakultak a dolgok. Szerettem volna, hogyha tényleg a tiéd lett volna a legeslegszebb gyerekkor. Kár hogy nem így történt....-törölte le a szeméből kicsorduló könnycseppet. Elfordította fejét, remélve hogy nem láttam hogy sírt, de tudta hogy észrevettem a jeleket. Szégyellte magát, nem is értem miért...én is sírtam már előtte... Na mindegy.

Ezek után minden bonyolultabbá vált. A Nagyi rákos lett és habár még fél évig húzta , egyre csak rosszabodott az állapota, és végül, sajnos...  a szülinapomon meghalt. A temetésben a szomszéd segített, mivel én nem tudtam mihez kezdhetnék magammal. Nem akartam sírni, nagymamám szavai és tettei jártak a fejemben, méghozzá hogy legyek erős.
Így sikerült hogy csak este sirdogáljam álomba magam. A temetés után az árvaházba kerültem és felkeresték a legutolsó hozzátartozómat, a keresztanyámat. 

Moni (azt hiszem így hívják), a keresztanyám  még anyukámnak volt a legjobb barátnője...így anyukám kinevezte őt keresztszülőnek. Ezek után Moni is valóra váltotta az álmait és kiköltözött  valahova Norvégiába ahol családot alapított.. Legalábbis én ennyit tudok. Ezeket is a nagymamám mesélte nekem.

Olyan nehéz hogy mostmár ő nincs többé. Nehéz megoldanom mindent egyedül. A nagymamám már felkészített ezekre a helyzetekre, amikor egyedül maradnék. Tudta hogy Moni fog magához venni és anyaként fog felnevelni. De addig meg magamnak kellett boldogulnom, és ez azt jelentette, hogy mosni, főzni és takarítani is nekem kellett magamtól.

Jelenleg az árvaházban ülök, és várom hogy minél hamarabb leteljen a nap. Nagyon vágytam már a társaságra és a velem egy szobában levő fiú nem igazán beszélt velem, teljesen bezárkozott magába. Gondolom ez lehet a fiuknál a depresszió.  Nehéz lehet neki is hogy elvesztette a szüleit, de itt mindenki azért van itt, mert  elvesztett valakit/valakiket.

A szobában síri csend volt. Egyedül az a rosszminőségű lámpa égett, néha az is pislákolt.
Mindketten magunk elé meredtünk, és a gondolatainkba merültünk. Én jelenleg a közös legszebb percekre gondoltam,amit a nagyival töltöttem.

Ezek már nem lesznek többé...mind eltűntek a múltban. A halál magával vitte a boldogságot is. Már ami vagy aki boldog volt.

Hirtelen egy takarítónő jött be a szobába. És kisepregetett. Majd rámnézett.
–Sajnálom gyerekek, de csendóra van. Lekapcsoljam a villanyt, vagy majd lekapcsoljátok ti?-kérdezte, de választ senkitől sem kapott. Egy vállrántással elintézte magában a dolgot, majd lekapcsolva a villanyt kiment a szobából és becsukta az ajtót.

~Magával vitte az utolsó fényt is~

Hosszas órák után, a síri csendben valahogy sikerült elaludnom, de mint mindig, vagyis mostanában, álom nélkül telt el ez az éjszaka is. A sötétség még az álmaimban is kísértett.

Reggel arra keltem hogy valaki simogatja a hátam. Amikor megébredtem akkor láttam hogy egy harmincas éveiben járó, számomra idegen nő ül az ideiglenes ágyamon.

-Szia! Én vagyok Moni, a keresztanyád.-mutatkozott be, és felállt az ágyról.–Sajnálom hogy felébresztettelek, de azt mondták nejem hogy te vagy Sarah, és ez esetben, nem engedhettem hogy 11ig aludj.

– Hány óra? -kédeztem majd a telefonom kijelzőjét megnézve rögtön fel is kászálodtam.
-El fogsz vinni magaddal, ugye? Ezért vagy itt. -intéztem a szavakat az állítólagos keresztanyámnak, aki mindezidáig megfeledkezett rólam. Egy szülinapomon, konfirmáláson, vagy egyéb más alkalmakkor nem küldött levelet. Tehát szerintem még a létezésemről sem tudott jóformán.

-Igen..miattad visszautaztam egy pár napra..ha akarod vissza mehetünk a régi otthonodba hogy összeszedj még pár dolgot. -szólalt meg. Bólintottam, kiesve a gondolatmenetemből, majd újra leültem az ágyra.

- Nem , mindenem itt van- mutattam a bőröndömre.- A többit nem lenne érdemes elvinnem magammal.

- Rendben, akkor kezdj el készülődni. Kiviszlek innen egy hotelbe, mivel csak holnapra vettem repülőjegyeket.-és azzal kiment a szobából. Hát ez gyorsan itt hagyott. Látszik hogy nem vagyok fontos neki annyira...

- Oké, akkor ne is várd meg a reakciómat..- motyogtam inkább már magamnak.

A stílusomhoz illő fekete öltözéket választottam(mivelhogy gyászolok), és már el is kezdtem öltözni. Csak adódott egy kisebb gond...hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba(mégis csak egy árvaházról beszélünk), és pont ezért zavarta a fantáziámat a szobában levő fiú. Éppen ezért odaszoltam hozzá:

- Figyelj csak! Mit szolnál ha a fal felé fordulnál és én nyugodtan felöltöznék?

- Miért? Nem vagy elég nyugodt?-kérdezte.

-Nyugodtabb lennék ha nem leskelődnél...-kontráztam vissza.

- Rendben! De nem igérek semmit.-fordult el a fal irányaba, és a telefonját kezdte el nyomkodni.

-Köszönöm.

Felöltöztem gyorsan, és kimentem a szobából. A folyosón nem volt egy árva szent lélek sem...Azt hittem hogy itt fog várni Moni. Ekkor jutott eszembe a váró. A bőröndömet görgetve értem le a váróba. Ott ült Moni, a "keresztanyám", és könyvet olvasott. Az érkezésemre felkapta a fejét.

-Mehetünk?-kérdezte

-Igen.-sóhajtottam bólintva, majd elindultunk.

Igy történt hogy Norvégiában, Trofors-ban fogok élni, a keresztanyámmal akinek egy jó ideig még a létezéséről se tudtam. Tök jó....
(Bah, az irónia mért szeret engem ennyire?)