You belong with me-Marcus&Martinus FF (HUN)

26. Rész

Kedves naplóm!

- kezdtem volna bele az írásba, amikor a tollam kupakja elgurult.

~Ilyen nincs! Az Univerzum sem akarja hogy írjak?~

Gondoltam, majd nagyot sóhajtva kikászálódtam a kényelmes babzsákból, és Serenity-re néztem aki már régen álmodta a legszebb álmait.
Az éjjeli lámpa gyér fénye alatt próbáltam az alig két hete felgyűlemlett emlékeket dióhéjban leírni, de lehetetlen feladatnak tűnt.

~Mégis hogyan kellene elkezdenem?~

Tudtam, hogy most van csak szabadidőm, és azt is, hogy Gunnersenék is alszanak.
Hiába voltunk hotelben, ilyenkor már mindenki aludt rajtam kívűl.

~Na és mi van akkor? Nem vagyok álmos... ~

Szinte már dühöngtem magamban, amikor újra rápillantottam az órára.
Hajnali fél négy. És még mindig nem tudtam egy épkézláb mondatot megfogalmazni.

–Belegondolni abba... Hogy milyen rég írtam... - suttogtam magamnak. –Nagyon rossz. Bűntudatom van a Naplóm iránt, hogy így megfeledkezdtem róla. - motyogtam halkan, de így is hangosnak hatott a halk szavam a síri csendben.

Végig forgattam a lapjait, és ahelyett hogy írtam volna bele, újra és újra elolvastam a régi emlékeimet.
Ilyen volt egy júniusi nap is, amikor még nagymamám is élt.

"Kedves Naplóm!"

"Még soha nem éreztem ilyen rossznak egy nyári napomat se. Ma ugyanis Nagyi nem engedett ki engem a barátaimmal. Tudja jól, hogy nincs sok barátom, mégis nem engedi, hogy időt töltsek velük. Igazságtalanság! Minden nap mindig meg csinálom azt amit kér, nem volt olyan amikor ne lett volna így. Mégis állandóan itthon akar tartani. Bárcsak eltűnne..."

Ezeket a sorokat 14 évesen írtam. Mégis úgy éreztem magam, mintha a világ legszörnyűbb embere lennék. Vagyis... Már az vagyok.
"Bárcsak eltűnne... " - olvastam újra, hogy megnézzem, biztos jól olvastam e.
Utolsó hozzátartozóm volt... És én ahelyett, hogy szerettem volna... Ahelyett, hogy vele töltöttem volna minden másodpercemet, meg akartam szabadulni tőle. Legalábbis így jött le a helyzet, a Naplóm szerint. Ki akartam menni a barátaimmal, mert hogy nekem voltak.  Ja nagyon is látszik, hogy mennyire segítettek nekem.. Látszik mennyire álltak ki mellettem...

Szavahihetetlen barátok voltak, akik mindig csak azért barátkoztak velem, hogy a bajban otthagyjanak. Hogy átessek egyik szenrencsétlenségből a másikba.
Ennyit értem nekik, mint barát.

Megbecsültem azt, amit nem kellett volna, és nem becsültem meg azt ami igazán megbecsülhetetlen volt.
Mit meg nem adnék azért, hogy meg tudjam ölelni... Annyira... Annyira szeretném az illatát érezni...

–Annyira sajnálom. Annyira sajnálom, Nagyi... - mondtam elfolytott hanggal, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.  –Olyan nagyon sajnálom, hogy mindent elszúrtam.... - csuklott el a hangom és egyre nagyobb gombóc keletkezett a torkomban, miközben a könnyem lassan, de megállás nélkül folyt. A tekintetem folyamatosan homályosodott, nem láttam már tisztán ki az ablakon, így csak lehúztam a redőnyt és én is bebújtam Serenity mellé. 

Könnyel áztatott arcom ,nedvessé és hűvössé tette a fejem alatt lévő párna huzatját, de én mit sem törődve vele szorosan behunytam a szemem, hátha könnyebbé teszi ez azt, hogy álmodhassak valamit ami...ami nem késztet sírásra. Tudtam, annyira tudtam, hogy nem fog menni, mégis próbálkoztam.

Végül emlékek sokasága játszódott le a fejemben újra és újra, és egy idő után már nem érdekelt semmi. Álmodtam, a saját magam útját, és elmerültem a tudatalattim képsorozatában.