~Családi dráma.... Talán ez az a két szó, ami nagyvonalúan jellemzi az életemet.~
Sarah Hayes, egy átlagos 15 éves lány, akinek egy nap meghal az utolsó családtagja is. Árvaházból kerül el a keresztanyjához, Monihoz, és családjához, ahol egy új élet...
–Hé!-ragadta meg a karom Tinus.–Megbántottalak?-kérdezte tőlem. Durcás hangulatom egyből elszállt, látva az ő sajnálkozó tekintetét. Elmosolyodtam majd megráztam a fejem.
–Csak...csak menjünk innen, jó?-kérdeztem válaszként, és reméltem hogy értette a célzást.
–Rendben. Mac!-fordult a medence irányába.–Indulunk. Készülődj!-kiáltotta oda neki,majd felém biccentette a fejét. –Van cserepolód?-érdeklődött.
–Hátt...mivel csak pár órára készültem idejönni...így csak az van, ami jelenleg is rajtam van.-vontam meg a vállam.
–Gyere!-huzott fel a lépcsőn, és benyitott egy szobába, ahol két bőrönd hevert. Egy az ágyon, egy a földön. Mindkettő a következő jellel volt ellátva:
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Persze...mire is számítottam? Természetesen reklámozzák a termékeiket amikor csak tudják.
–Mi az?-fürkészte Tinus az arcomat, mire csak megráztam a fejem.
–Semmi.-válaszoltam végül – Csak... Nem is tudom...te hogy éreznéd magad, ha egy szobában, szinte mindenhol ugyanazt a jelet látnád?
–Hát...az szívás lenne...-borzolta meg a hajamat, majd odalépett az egyik bőröndhöz. –Milyent kérsz? Van Marcus-os, van Martinus-os hoodie, van olyan is, amin mindketten rajta vagyunk... Van rövidujjú, a logonkkal, van pizsama is...Szóval...melyiket kéred?- kérdezte miközben kiszedegette mindegyik polót a felsoroltak közül. Mindenhol ugyanaz a jel
Az egoizmus határait szerintem ő már rég átlépte... Fintorogva ráztam a fejem, jelezve hogy egyik sem. Nem kell nekem se pizsama, se vastagblúz, se rövidujjú. Ne adjon nekem fizetett, szponzorált cuccokat.
–Nem kell nekem egyik se.-mondtam ki a gondolataimat. Meglepődöttséget láttam az arcán, szerintem nem tudta felfogni, hogy a polóit visszautasították. Gondolom minden lány csorgatja a nyálát egy egy kitűzőért, polóért, főleg ha az maga Martinus Gunnarsen kezéből kerül a kezébe. De ez engem kivételesen nem érdekelt. Nem érdekelt hogy énekes, nem érdekelt hogy hány lány akarja őt férjéül, nem érdekelt a szponzorált polója. Valami személyeset akartam tőle, ami csak nekem lehet meg.
–Miért?-kérdezte értetlenül.
–Mert...ez mind szponzorált cucc. És azt elfelejtetted, hogy én nem vagyok egy fan. Ez van. -tártam szét a karom.–Inkább akkor maradok ebbe az izzadt... Büdös....Koszos polómba.-próbáltam szomorú hanglejtéssel kimondani a szavakat. Hátha észreveszi magát.
–Szóval nem kell szponzorált cucc. De más jöhet?-gondolkozott.
–Mit tudsz felajánlani?-kérdeztem tárgyilagosan.
–Hátt...nézz körül.-mutatott a böröndjére. Nem kellett sokat válogassak, rögtön megtaláltam a nekem kellő darabot.
–Ez.-mutattam az egyikre. –Ez nagyon csalogatja a tekintetem.
