Bűntárs

⑥

A sötétség szinte szerte foszlott, majd helyette fehérség borította be a látókörömet. Amint szemme hozzászokott a világossághoz, meglátam a helységet ahol voltam.
Egy takaros és rendezett házban ébredtem. A régi házunk.
A fehér kanapénkon feküdtem.
Egy mosolygós nő nézett le rám. Az anyám volt az.
Boldogság öntött el ahogy újra láttam.
-Hát felébredtél-szolt kedvesen, majd végigsimított az arcomon.

-Anya?-kérdeztem nagyokat pislogva.

-Igen kincsem?

-Hát te vagy az?-kérdeztem könnybelábadt szemmel. Bólintott, majd magához húzott és megölelt.-Hol vagyok?-húzódtam el tőle.

-Szerinted hol?

-Nem tudom... ez nem a valóság igaz?-szomorodtam el arra utalva hogy ő már nem él.

-Nekem ez a valóság. Már ez az otthonom. Neked nem. Érted? Nem maradhatsz itt.

-De mi van ha én itt akarok maradni? Veled... távol a sok rossz dologtól-kérdeztem elhaló hangon.

-Neked nem itt van a helyed. Hidd el én mindennél szeretném hogy ittmaradj. De rád vár az élet. Erős vagy. Érted? Erős.-ölelt meg-várnak még rád jó dolgok.

-Ezt meg honnan veszed? Hiszen most lőttek le...

-Csak tudom. Viszont mostmár eleget voltál itt. Menned kell. Várnak rád-nézett rám mosolyogva-Szeretlek Lisa

-Én is szeretlek anya-szorítottam össze a szememet.-Mindörökké.

Erőt vettem magamon és ujra kinyitottam a szememet. De Ő már nem volt ott. Eltűnt.

-Lisa-hallottam meg egy tompa hangot-kérlek kelj fel.-könyörgött a hang tulajdonosa.

Megpróbáltam kinyitni a szememet de egyszerűen nem ment. Túlságosan fáradt voltam.
Mozogni sem tudtam. Még levegőt venni is fájt.

-Gyerünk Lisa menni fog!-mondtmam magamnak.-Nem adhatod fel!

Én tényleg nagyon erőlködtem, de a szemeimet így sem tudtam kinyitni.

-Kérlek-hallottam újra, majd a hang tulajdonosa, két keze közé vette az enyémet.

Valahogy a tudtára kell adnom hogy hallom.
Megpróbáltam megszorítani a kezét. De egyszerűen nem ment. Túl gyenge voltam hozzá.

Talán aludnom kéne egy kicsit még.

-Eszedbe ne jusson-szólt egy kis hang a fejemben.

Újra megpróbáltam legalább csak megmozdítani a kezeimet. Azt hittem nem sikerült, de a kezek tulajdonosának a reakciója mást mondott.

-Baszki. Ethan! Aiden! Gyertek már! Lisa felébredt-kiáltotta el magát boldogan. Hangján azonban érezni lehetett a fáradságot.

De kik ezek? És én hol lehetek?

Bárhogyan törtem a fejemet, ezek a nevek nem mondtak semmit.

-Hé! Lisa-szólalt meg mellőlem egy mély, férfias hang.-Hallassz engem?

Próbáltam beszélni hozzá. De egyszerűen nem jött ki hang a számon.

Újra megpróbáltam kinyitni a szememet.
Éppen csak résnyire sikerült, de szinte azonnal visszacsukódott.

Mintha nem is én irányítanám a testemet.

A hatodik próbálkozás után végre sikerült nyitva maradnia.

Nagyokat pislantva néztem körül.

Egy velem egyidős fiú ült az ágy végében. Mellette volt egy lány. Nem tudtam hogy kik ők. Egyszerűen nem ugrott be.

-Hol vagyok?-kérdeztem rekedtes, és halk hangon.

Ám választ nem kaptam.

-És ti kik vagytok?-kérdeztem egy kicsit hangosabban.

Szörnyen éreztem magam. Lehet hogy nagyon fontos személyek voltak a számomra, én pedig nem emlékszek rájuk...

-Nem emlékszel ránk?-kérdezte félve a lány.

-Nem igazán-ráztam meg a fejem.

Ekkor belépett a szobába egy magas, és elég izmos fiú.

A felismerés arcon csapott.
Az emlékképek sorban ugráltak be a fejembe.

Rémült arccal próbáltam meg feljebb kúszni az ágyon, de alig tudtam megmozdulni.

-Ryan húzz ki innen-ordította a lány.

Ashley volt az. Mellette pedig Ethan.

Minden eszembe jutott.

-Hé Lisa. Nyugi-kapott Ethan a kezem után.

-Eressz el!-mondtam hisztérikus hangnemben.

Féltem tőlük. Nagyon.
Ryan majdnem megölt. Meglőtt engem...

-Lisa. Kérlek.-jött közelebb hozzám.

Könnyeim utat törtek maguknak.

-Ne bánts-zokogtam és minél jobban összehúztam magamat.

-Már vége van Lisa. Nem bántalak. Ígérem-próbált nyugtatni. Egyre közelebb jött.

-Lisa kérlek. Bízz bennem. Nem foglak bántani.-kérlelt.

Valamiért hittem neki.

Elért hozzám, majd szorosan magához húzott.
Mentőöveként kapaszkodtam belé. Könnyeim meg mindig patakokban folytak.

-Ne sírj-kezdte el simogatni a hátamat.

Valamiért ez megnyugtató érzést keltett bennem. Azt kívántam hogy soha ne érjen véget ez a pillanat.