Fontos! {Szünetel}

[Part 1] Éjszakai Csönd

- Fáraaadt vagyook... - tolom a biciklim előre, a kicsit rögönyös úton. Az utca csendes, csak némely házban vannak fent az emberek, a világító ablakokból következtetve, és hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mit csinálhatnak épp. Bár valaki süt nem messze, mivel édeskés illatok szállnak körbe, és csábítanának, hogy nézzek el feléjük, de ezt ugye nem tehetem. Az út amin sétálok a biciklimmel, eléggé kihalt így este, szinte csak a tenger hullámainak, és a tücskök kissé idegesítő melódiáinak hangját hallani, ha nem veszem figyelembe a lépteimet. A világítás elég siralmas, pár lámpa világít az úttest mellett, de azok próbálnak mindent beleadni. Éppen a könyvtárból ballagok hazafelé, ugyanis tanulás közben elaludtam, a könyvtáros hölgy pedig zárásnál vett észre. Bár az én hibám volt, vagy négyszer bocsánatot kért, hogy nem szólt hamarabb, elvégre elég késő van már, én pedig még csak diák vagyok. Aranyos hölgy, és bár még most lesz harminc éves, már mindenki a könyvtáros néninek hívja, aki jobban ismeri. Nem is csodálkozom rajta, hogy őszinte legyek. A haja fehéres, a szemei szürkés színűek, bár alul mindig táskásak, és nem mondanám annak a személynek, aki a legjobb memóriával rendelkezik. De ha ez még nem lenne elég indok egy gyerek fejjel nézve, akkor ott, az általános öreg hölgyes konty, amibe folyamatosan felköti a haját. Ezek hatására az óvodások kezdeményezésére elindult ez a megnevezés,  amit már meg is szokott. Hogy ezt honnan tudom? A húgom Natsu, még ezekhez a gyerekekhez tartozik, és szeret ilyesmi történeteket mesélni nekem.

-Hé. - zökkent ki a sétából egy ismerős mély hang. Hátrapillantok, de a gyér fényviszonyok miatt nem látom az illetőt. Próbálok párat pislogni, hátha kiveszem hogy ki lehet az, bár jelenleg fogalmam sincs. Csak a futó lépteit hallom, ahogy felém tart, és ahogy később megáll, balszerencsémre még mindig a sötét oldalon.

-Öhm.. - nyögöm ki végül zavartan. Kínosan érzem magam, de fogalmam sincs ki lehet az.

-Te most ugye csak játszod a hülyét..?  - mondja szórakozottan, ami meghallattszik a hangján. Majd belém nyilal a felismerés, és elönt kissé a harag, hogy már megint hülyézi a fejemet.

-Nem hiszem el hogy nem bírod ki, ennyi idő után hogy ne hülyézz.. -mondom neki oda kicsit sértődötten, mire kilép hosszú ideje az első lámpafényre, és megpillanthatom a tagot.

-Miért ne hülyézzek, ha az vagy? - böki oda az általános fejével megvonva a vállát, a mondata közben.

Ő itt Kageyama Tobio, a volt csapattársam, és a duóm eltűnt másik fele. A haja fekete, a szemei pedig ahogy emlékszem, borzasztóan szép kék színűek. Régen már attól futkosott a hideg a hátamon, ha csak végignézett rajtam. De a mai este alkalmával még nem láthatom újra a tiszta színüket, és nem csak fényviszonyok miatt, de még a tekintetét sem hajlandó az enyémbe fúrni.

-Mit keresel itt ilyenkor? - kérdezem minél átlagosabban, elvégre nem érdekel hogy nem láttam már több hónapja, én ugyan úgy tekintek rá, mint előtte.

-Eljöttem sétálni, ha már visszaköltöztünk.. - mondja a tekintetét a tenger hullámain végigvezetve, miközben közelebb jön az egyhelyben álló biciklimhez. - De mint látom, egy kicsit sem nőttél, mióta utoljára láttalak. - mondja egy kis gúnnyal a hangjában, miközben az arckifejezése változatlan. Ugyan olyan semmitmondó, mint eddig.

-Te komolyan azért jöttél vissza, mert nem tudtál a szekálásom nélkül élni? - Köpöm oda neki, eléggé lenéző hangnemben. Mielőtt elköltözött, azelőtt is ilyen volt. A modora sem fejlődött, bár mit is vártam.

- Pontosan.. - Mondja kicsit szórakozott hangnemben. Most akkor komolyan csak fel akar idegesíteni, ahelyett hogy elmesélné mi történt vele? Kíváncsi vagyok miket élt meg, amíg nem voltam a közelében. Milyen volt a táj, az emberek és az étel? Tudott eleget játszani? Valakivel került közelebbi kapcsolatba arrafelé? Millió egy kérdés pörgött az agyamban, aminek köszönhetően ő csak annyit láthatott, hogy a laza bunkó válasza után csak előre bámulom az aszfaltot, egy pillanatra se mozdulva.

- Figyelj.. - mondja puha hangon, kissé halkan, már nem olyan hangnemben, mint eddig. - Örülök hogy újra láthatlak Hinata.. - a mondat közben felemelem a tekintetem, a tőlem vagy 2 méterre álló fiúra, de mivel lehajtja a fejét, és az árnyékok nem szeretnek, nem láthatom tisztán az arcát. A hangját eddig egyszer hallottam effélének, és sosem hittem volna, hogy még ilyen eset egyáltalán megtörténhet. Lehetséges az én hibám, és az én furcsaságom, de ezért a részéért is odavagyok. A hangszíne amilyen mély, olyan vatta puhának érződött, és mégis édes.

- Ez rám is igaz Kageyama. - mondom egy akaratomon kívül is arcomra kúszott mosollyal. Ezt próbáltam én is aranyosan kimondani, hogy érezze hogy nem poénból gondolom.

Ennyi volt a bemelegítés, remélem tetszett, és még találkozunk~ (*∩ω∩)