Fontos! {Szünetel}

[Part 2] Eszmecsere

Az arca egy pillanatra úgy tűnt, mintha boldog lenne. Nem mosolygott, de biztos vagyok benne, hogy olyan volt..

- Mondd, zavarna ha hazakísérlek? - említi újra az imádott hangján, miközben az arckifejezésén semmi sem változik. - Szeretnék még egy kicsit sétálni, te meg messzebb laksz..

- Természetesen nem. - bólintok, mire pontosan mellém sétál, és végre közelről láthatom. - És mondd Kageyama, milyen volt a belváros? - pislogok rá, miközben szépen lassan megindulunk az otthonom felé, gyalog. A lépteink puhák, és nem kiabálva beszélünk, evvel figyelve a már alvó lakókra, de nem pont amiatt, mert annyira példamutató viselkedésű gyerekek lennénk, csupán csak tudjuk milyen jó nyugodtan aludni.

- Mindenképp furcsa volt elsőre, és forgalmas. Mindenki rohan, és általában mindenki elfoglalt. A buszok nagy ritkán késnek, vagy hamarabb mennek a kelleténél, evvel téged is késve, vagy ha szerencséd van, időben bárhova eljuttatni. - sorolja a mondatok között hézagokat hagyva. - De vannak ugyan úgy borzasztóan kedves és mogorva emberek is, akikbe beleszaladhatsz, és sok nem kis kosaras étterem is helyet fog.. - Eddig hallottam tisztán, míg a gondolataim el nem nyomták a fejemben a hallásom. A szokásosnál, és az elvártnál is többet beszél. Talán mégiscsak megváltozott, valamilyen szinten? Sosem beszélt régen két mondatnál többet hozzám, csak ha ordibált velem. Nem mintha nem örülnék neki, csak szokatlan.. Meg kell mondanom, nem számítottam rá, hogy visszatér az életembe. Amikor elment, egy csomó mindenben egyedül maradtam, most pedig itt áll mellettem. Annyi gondolat cikázik az agyamban, hogy követni se tudom. Lassan felnézek az arcára, miközben még mindig nem értek semmit abból, amit megoszt velem. A szemei szépen csillognak a halvány fényben is, és egy kissé táskásak is, gondolom a költözés miatt nem aludt sokat. Az arca semmit sem változott, ugyan olyan mint eddig. Emlékszem annó még ő volt az évfolyam szépfiúja, aki bár zárkózott, és mogorva volt, de oda voltak érte a lányok. Amíg folyton mellette voltam, nem tudtam hogy miért is van ez. Elvégre egy bunkó szemét, miért imádja minden második lány? Kezdetben nem tűnt fel, de tényleg bele lehet esni ebbe a srácba. Jóképű, a felsőteste jól kidolgozott, és még jobb pillanataiban van is humorérzéke. A többi jó pontját meg már említettem.

-És mondd boke, mi van a csapattal? - tisztult ki a hallásom egy pillanat alatt, majd egyből zavarba is jöttem, és a tekintetem pillanatok alatt a földre helyeztem. Kezdetben csönd telepedett az utcára, és körénk, mert nem tudtam mit mondjak. Az arcom lefagyott, és kicsit elszomorodott. Nem akarom elmondani mi történt velem, de nem hazudhatok neki.

-Nem tudom...- mondtam ki kicsit rászorítva a bicikli kormány jobb oldali kapaszkodójára az ottani kezemmel. Nem mertem felnézni az arcára egy ideig, mert féltem a reakciójától, ő pedig csak halgatott. Fél perc néma csend után egy puha kezet éreztem a mellkasomon ami megállított engem a biciklivel együtt, és feltekintettem a hozzám már közelebb álló Kageyamára, akinek a keze már a biciklimet támasztotta, hogy biztos ne indulhassak meg újra. A szemeivel pont az enyémekben keresgélte a választ, engem evvel totál meggyengítve. Nem értette miért nem tudok semmit a többiektől, így nem tudta hogy kérdezze meg. - Már nem vagyok tagja a csapatnak. - mondtam kicsit érzéstelen hanggal.

-Értem.. - mondja egy kicsit szomorúnak tűnő hangnemben. - Ezesetben meg kell hogy látogassuk őket holnap, elvégre nem sokáig, azthiszem egy hét, de szünet van.

-Benne vagyok! - vágom rá egyből. Rég nem láttam a többieket, kíváncsi vagyok, hogy telt nekik a nyár. Régen még megtudtuk páruk házszámát, így könnyen elmehetünk hozzájuk. De meglep hogy Kageyama nem kérdezett felőlem. Nem érdekli miért nem vagyok a csapatban, vagy csak nem akar kikérdezni? Nem tudom eldönteni. Ezután elfordul tőlem, vissza az út felé, de a szemeivel engem vizslat. Onnan tudom, hogy én is ezt csinálom.

-És hogy van a családod? - teszi fel a következő válaszra váró kérdést.

-Apám megint külföldön van, ezért hárman vagyunk otthon. Anyu, én és Natsu. A húgomnak majd be kell hogy mutassalak, mert ő nagyon kíváncsi már rád. - miután kimondom a mondatot, és végiggondolom mit mondtam, egy kis pír jelenik meg az arcomon. Most konkrétan lelepleztem magam, hogy beszélek róla otthon. - Mert szeretne barátkozni a volt csapattársaimmal. - teszem hozzá, védekezően, hátha kimentem magamat a bénaságom alól.

- Oh, rendben. - mondja nekem már az általános hangnemben. - Ha gondolod, ma beléphetek köszönni neki. - teszi fel az ajánlatát, aminek eléggé megörültem.

-Biztos örülne neked, mostanság nem sok embert láttam vendégül. Tehát nyugodtan. - mosolygok rá hálásan.

-Akkor induljunk is. - kezd el újra sétálni, engem meg sem várva. Ezután már csak próbálkozom utolérni, a biciklit magammal rántva.

Itt is van a folytatás, amit valószínűleg 5-6 naponta fogok hozni, amíg itt a nyár, de bocsánat ha elcsúszok. További jó olvasást~