Fontos! {Szünetel}

[Part 9] Két kar között

A levegővétel után körbepillantok, a különösen ismerős helyen. Hogy őszinte legyek, mióta Kageyama elment, kicsit antiszociálisabb lettem, így nem sok helyre járkáltam ki, csak a boltba. Hát igen, ez elég siralmasnak tűnhet, de így van. Nem tudom mit tett Tobio a múltbeli énemmel, és mit tesz a jelenben, de minden mozdulata befolyásol.

-Remélem emlékszel erre a helyre. - áll nekem háttal, és bámulja a füvet.

-Nem..? - mondom ki kicsit kínosan érezve magam, de ha már nem tudom, mit tegyek?

-Te tényleg elképesztően béna vagy...- kerül valahogy pont elém, és pöcköli meg a homlokomat. Komolyan, néha olyan, mintha villámgyorsan mozogna, de utána rájövök hogy csak elbambultam. Na jó, gondolkoztam és nem figyeltem.. De most felpillantok rá, és be akarok szólni, de amint komolyabban bele akarok nézni a szemeibe, semmit sem tudok mondani. Elcsuklik a hangom, majd elkapom a tekintetem tőle.

-Örülök hogy rájöttél. - Mi van velem? Eddig is vissza tudtam neki szólni, most mi történik? Talán nem akarom hogy veszekedjünk, vagy hogy elindítsak egy hullámot, ami elronthatná az estét.

Ő csak furcsán néz rám, és halványan elmosolyodik, amit akkor látok meg, amikor felkapom a fejem. Ő lágyan megfogja az állam, és a hely felé fordítja, úgy hogy kicsit arrébb is lép.
-Még régen, itt gyakoroltunk, és tanítgattalak. - mondja, majd igazából minden bevillan. A régi szebb idők, amikor még eggyütt voltunk. Annyira szerettem. Akkor ismertem meg Kageyama Tobio-t, és a feladómat. Egymás seggében voltunk minden egyes pillanatban, bunyóztunk, gúnyolódtunk, de szerettük egymást. Legalábbis remélem hogy ő is így gondolt rám. Majd eltűnt, és az életem folytatódott.

Pár magányos könnycsepp fut le az arcomon, amit miután észreveszek, ellököm magamtól Kageyamát, és gyorsan letörlöm őket. Kicsit pánikolok, mert nem akarom hogy lássa ezt a felemet. Nem tudom mit fog tenni most. Mert érzem hogy látta hogy sírok. Akkora egy nyomi vagyok istenem, egy emlék hatására elkezdek bőgni mint egy kislány. Érzem a tekintetét a kezeimen, amik eltakarják az arcom.
-S-Sajnálom, csak v-valami belement a szemembe.. - Mondom ki utólag elég szánalmasnak érezve, de indokként.

Most jön az a perc, amikor be fog szólni arra, amit csinálok. Bunkózni fog, ugye?
-Nézz ide.. - hallom kívülről a feketét.

-N-Ne- próbálok védekezni, de lesöpri a szemeimről a kezeimet, a könnyeim pedig semmit sem segítve folynak tovább.
Lágyan törölgeti az arcom, ami furcsán hangozhat, de tök jó érzés. A legmeglepőbb felfedezés pedig ezután ér. Mosolyog. Mármint nem gyúnyosan, hanem olyan bíztatóan, és aranyosan. Ezt a fajta arcát még sosem láttam. Jó, mosolygott már rám aranyosan, de nem így..
-Ka-Kageyama, tényleg jól vagyok, nem kell.. - nyögöm ki, mert nem csak jóleső a közelsége, hanem eléggé zavarbaejtő is. Olyan közel van a puha arca, a gyönyörű szemei, és az ajka..

-Ne monddj semmit. Nem úgy nézel ki, mint akinek porcica ment a szemébe.

-Nem mondtam hogy p-porcica.. Várjunk, hogy mehetne a szemembe porci- - tenném hozzá szipogva, de megállít.

-Hinata! - szid le - Ne nézz bugyutának, látszik rajtad hogy nem vagy jól, én pedig azért hoztalak el hogy boldog legyél, szóval engedd meg hogy segítsek. - mondja kicsit lekezelően, de ez mellett is kicsit lefagyok. Gúny helyett ezt kapni, mintha álmodnék.. Ez kábé olyan meglepő, mint amikor Sugáéknál visszamondta, hogy lenne még miattam aranyos, vagy valami ilyesmi.

De itt jön egy pillanat, amikor tényleg teljesen lefagyok. Elpirulok egy aprót, a szemeimet lecsukom, és beletemetem az arcom a vállába. A két keze átfon, vagyis, megölelt. Miért ölelt meg? Ennyire nem kell megsajnálnia, tényleg, nem hiszem hogy megölelt volna, ha nem sírok. De akkor talán megérte a dolog?

Szerintem vagy húsz perce ölelkezünk, mire le tudok nyugodni. Mármint, már tizenkilenc perce bolog vagyok, csak a boldogság miatt is sírok, azthiszem. Az is baromi megnyugtató, hogy a halk zokogásom közben, ő valahol félúton elkezdte simogatni a fejemet is, és ez is jó esik.
Eltolom magamtól, még kicsit vöröses szemmel, amiatt amiért sírtam, bár ha belegondolok a kipirult arcomra nincs indokom.
-Köszönöm Kageyama.. - mondom neki, mosollyal az arcomon.

-Mostmár minden rendben? - kérdezi még mindig bíztatóan mosolyogva.

-Természetesen, köszönöm hogy felvidítottál.. - mondom oda neki egy aprót meghatott hangon.

-Gyere, ülj le. - mutat már is túllépve az egészen a fűre. Ennyit jelenlegi életem egyik legboldogabb pillanatáról..

-Rendben - adom be a derekam, és leülök a fűre.

-Csukd be a szemed.

-Oké..? - Mit akar ez csinálni? Az a baj, hogy az ilyen helyzetekben beindul a fantáziám, és konkrétan elképzelem ahogy a gyerek rámmászik.

-Egy pillanat és jövök.. -Elrohant. Komolyan itt hagyott? Nemár.. Az előbb még egymást öleltük, majdnem a derekamat fogta, és most meg itt sincs. Igazságtalan az univerzum.

Pár perc múlva hallom a lépteit, majd hogy lepuffan. Ezután pedig nekiütközik a kezemnek valami, és szívrohamot kapok.
-Te most komolyan hozzámvágtá- nyitom ki a szemem, majd meglátom, hogy mit kellett volna elkapnom. Ez egy röpilabda. Szóval gyakorolni akar, mint régen?

-Na mi lesz, visszadobnád? - mosolyog édesen, majd mint akinek kötelező, elrohanok a kicsit alrébb lévő labdáért, majd vissza, és odapasszolom neki.

-Ez nagyon finom volt! - mondom csillogó szemekkel. Azóta átjöttünk egy jókis étterembe, ahol az országunkban megszokott ételeket ehetünk, nem úgy mint anyumnál..

-Ugye? - kérdez vissza, miközben ő is az utolsókat falatozza már egy jó ideje.

-És mondd Tobio, ez az utolsó állomás..? - kérdezem tőle, kicsit szomorúan. Rengeteg király dolgot csináltunk eddig, és ez az öt óra, egy pillanat alatt eltelt. Már elkezdett sötétedni is.

-Igen, de remélem jó napod volt! - mondja boldogabb hangon.

-Természetesen elvégre veled töl- - hallgatok el hirtelen, mire kuncog eggyet. Mióta sírtam, mintha egy kicsit egy teljesen más ember lenne. Egész végig mosolygott, és hogy bebizonyítsam, hogy nem normális, a játékteremben még a hajamba is tett egy rózsaszín hajcsatot, mert ,,jól áll". Komolyan?

-Ennek örülök. - mondja, majd feláll miután megtörölte az arcát szalvétával.
-De szerintem indulnunk kéne. - lép hozzám, megvárva, hogy én is felemeljem a popsimat.

-Induljunk! - mondom, majd együtt kilépünk megköszönve az ételt a személyzettől, miután Kageyama fizetett.
-Pontosan mennyivel lógok neked? - kérdezek rá szórakozottan, mire felvonja a szemöldökét.

-Túl sokkal, úgy se tudnád megfizetni. - böki oda nekem, jókedvében.

-Kageyaaaa-maa. Ennyit nem ettem.. - mondom gügyögve mint egy óvodás.

-Dehogyisnem, nézz magadra.

-Azt mondod, kövér vagyok?! - szidom le, mire egy gonosz kuncogást kapok.

-Nem mondom hogy kövér vagy, csak hogy nem vagy formában~ - próbál javítani, mire kiakadok. Most ezt komolyan gondolja, vagy csak hülyéskedik?

-Ez neked kövér?! - felhúzom az összes felsőt ami rajtam van, hogy bebizonyítsam hogy hazug.
Az egész utca felfigyel ránk, ahogy rákiáltok, főleg hogy még a jó hűvösben a hasamat is mutogatom egy srácnak publikusan.

- N-Ne- - megszakad a hangja, és elkapja a fejét.
- N-Nem vagy kövér, rendben? - mondja, majd rágyorsít lépteire.

-Kageyamaaa, váárj már meg, naa.. - futok utána, lehúzva a felsőimet.

Heyheyy~ Itt Alexis.
Gondoltam figyelmeztetek minden olvasót előre, hogy a "Fontos" nemsoká véget ér.
Hát mit ne mondjak, furcsa lesz befejezni az első fanficem, de remélem mint írót, nem dobtok el sokan. ^^
A fanfiction vége után, ha szeretnétek lehet after story, és azt a kommentben kérhetitek majd az utolsó rész alatt.
Köszönöm a csillagokat, az olvasottságot, és hogy követitek ezt a csekéjséget.
Luv ya all~ ❤

U.i.: Üdv olvasók, sajnálom hogy nem volt egy jó ideje rész, viszont most próbálok minden részt alaposan átnézni, és kijavítani a hibáimat.
Nemsoká találkozunk a Part 10-el.
❤