Take my hand ∆ Carl Grimes

1√

Hallottam a sikolyokat, hallottam a hörgéseket. Ahogy minden áldott este, amikor végre eltudtam aludni.

Utáltam ezt. A bűntudatot. Ami miatt egy békés éjszakám se lehetett, mert mindig láttam a halott embereket álmomban, akik keservesen nyögik ki a nevemet. Bár tudnám, hogy miért vagyok hibás. Hogy hol rontottam el.

Semmit sem aludtam az éjjel, egyszerűen nem ment. Féltem attól, amit láttam volna. Így kiolvastam újra a kedvenc könyvem, és csak tehénkedtem az ágyamban.

Másnap hatalmas volt a mulatás Woodbury-ben. A mostohaapám, avagy a kormányzó hatalmasra van magával, és ezzel a várossal, a közösséggel, amit sikerült valahogy összehoznia. Utáltam ebben élni.

Elakartam szökni, de innen senki se távozhat. Így inkább bosszút állok úgy, hogy egész nap a szobámban kuksolok, az emberek tudtára adva, hogy undorodom attól, ami itt megy.

- Daenerys! -hallottam meg a kishúgom édes hangját, ahogy morcosan követelte a figyelmem. - Nem megyünk ki? -nézett rám nagy szemekkel, miután észrevette a tekintetem.

Őt pedig annyira sajnáltam. Bár csak a féltestvérem, még is nagyon imádtam. Ő akkor még nem látott a dolgokba, és ennek így is kellett volna maradnia.

- Cat, nem lehet. Nem szeretnék -eresztettem el egy félmosolyt, mire csalódottan lehajtotta a fejét. Már megszokta a válaszom erre a kérdésre, de mindig reménykedett. - Viszont, te menj, ha szeretnél -tettem hozzá bíztatva a kislányt.

- Nélküled olyan rossz -motyogta, mire lehervadt a mosoly az arcomról.

- Miért? -kérdeztem tőle halkan, miután becsukta maga mögött a szobám ajtaját.

- Mert apa olyan ijesztő alakokkal szokott lenni. Félek tőlük -mormogta az orra alatt.

- Catherine -néztem a kislány zöld szemeibe, amiket aztán rámszegezett. - Apa téged sose bántana, és nem is engedné, hogy bántsanak téged. Hidd el -mosolyogtam rá bizonytalanul.

- És téged? -riadt meg egy pillanatra, de hamar megenyhült, mikor felnevettem.

- Engem se -hazudtam neki, fogalmam sincsen, hanyadjára.

- Akkor miért nem jössz ki? -faggatott tovább. - Merle bácsi nagyon ijesztő! Nem akarok egyedül lenni! -fonta keresztbe a karjait durcásan, amin magamban nagyot kuncogtam.

- Nem kell félned, Catherine, nyugodtan menj ki, ha szeretnél. Én maradok -magyaráztam neki minnél határozottabban.

- Miért nem jössz kis soha?

- Mert nem szeretek kint lenni. Megvan rá a saját okom. De a baráraid biztos örülnének, ha kimennél. Itt legalább vannak korodbeli kislányok -mosolyogtam a végére, mire sóhajtott egyet, és a falamon lévő képeket kezdte fürkészni, amiken mi szerepeltünk még régebbről.

- Hát, jó -mondta kis idő után letörten, majd kisietett a szobámból.

Egy sóhaj közepette dőltem hátra az ágyamba, és megdörzsöltem a szemem.

Hiányzott anya. Mióta meghalt, Philip állandóan fenyegetett engem. Bekattant, de mások elől remekül titkolta, hogy őrült. A mostohahúgomról se tudott senki, de ott volt elzárva a sötétben.

Penny egy lett azokból, amiktől mindenki menekül és fél, ráadásul az egész az én hibám. Ha én akkor figyelek, akkor nem kellett volna elémugrania, hogy megvédjen a harapás elől... És akkor Philip nem utálna engem.

Nem értettem, hogy az anyám, hogy tudott összeállni egy ilyen alakkal, ráadásul még gyereket is szülni neki...

Bár még jóval a járvány előtt ismerték meg egymást, nekem akkor sem volt szimpatikus.