Take my hand ∆ Carl Grimes

10√

Az elkövetkezendő három hónap szerintem életem legkeservesebb időszaka volt. Az egészet nekem kellett végigcsinálnom egyedül, és nem számíthattam senkire.

Rick és Philip tárgyaltak, a végeredményét pedig most sem tudom, nem hogy akkor, amikor az egész napot egy szobában töltöttem, és elzárkóztam a külvilágtól.

A nap huszonnégy órájában csak rajzoltam, néha bealudtam a műveim fölött, de az alakomat imádtam. Alig ettem valamit, így elég rendesen lefogytam, de nem volt olyan súlyos, és nem is voltam hülye, figyeltem magamra.

Carlt rajzolgattam, majd hogy nem mindig. Megvoltam arról győzödve, hogy soha többet nem látom, így papírra vetettem, amire emlékeztem belőle. Volt, hogy csak a kalapját, de olyan is előfordult, hogy Őt és Judithot firkálgattam, vagy Catet, Maggiet, aki éppen a legjobban hiányzott.

Philip szart a fejemre, de nem is volt baj. Néha beakart jönni kiabálni vagy fogalmam sincs, az ajtóm mindig zárva volt, de Andrea-nak adtam kulcsot, esetlges vészhelyzet alkalmára, ami persze soha sem történt meg.

Rám mindenki fokozottan figyelt. Természetesen, az elején vagy 100-szor próbálkoztam szökéssel, mert eddig mindig ment, de mintha mindenkinek az élete múlt volna azon, hogy bent maradjak, így minden őr kifejezetten rámhárította a tekintetét. Ez annyira idegesített, hogy pár hét után ki se mentem az utcára.

Az emberek persze nem mentek sehova, szarom le miért, hogy nem engedték e el őket, vagy pontosan tudták, hogy jobb itt nekik, vagy gőzöm nincs. De Woodbury nem volt a régi, az biztos. Nem voltak rendezvények és jó nevetések, amik hallatára én is egy kicsit eltudtam volna mosolyogni, mikor behallatszódik az ablakon. Nem, ilyenek nem voltak.

És így telt el az a három hónap. Mindennap tervezgettem és gondolkoztam a halálomon, hogy mikor lesz ennek vége, vagy, hogy látom e még valaha a második családom, hogy mi a szart kezdjek magammal vagy éppen a paradicsomon járt az eszem, amivel még megkellett volna etetnem Carlt.

Azon az este, mikor minden megint hatalmas fordulatot vett, a szomámban ültem -mint mindig, - és éppen festettem az egyik rajzomat. Nagyon koncentrálltam, hisz a festés sose volt a stílusom, de valahol mindent el kellett kezdeni, ráadásul akkor mindenre volt időm.

Hirtelen fordult a kulcs a szobám ajtajának zárjában, mire enyhe sokkot kaptam, majdnem hátraestem a székkel együtt. A szőke nő majdnem betörte az ajtómat, és gondterhelten figyelte az értetlen arcomat.

- Most... Azonnal...Szedd össze ami kell. El kell tűnnünk -lihegte, mire hunyorítani kezdtem rá, hisz még mindig semmit sem értettem. Andrea sóhajtott, majd erőt vett magán. - Csináld amit mondtam!

Egy olyan tipikus szemforgatással helyeztem fel farmernadrágomra a combtokom, amibe pár töltényt helyeztem, és előkaptam a pisztolyom. A maradék cuccom a börtönben volt, jajdejóisvolt.

- Mi a franc van? -kérdeztem idegesen, miközben lefele szágulldozgunk a lépcsőn majd át a nappalin, kiléptünk a házból. - Mi a picsa... -blokkoltam le, mikor megláttam, hogy gyakorlatilag minden lángol. Minden.

- Rickéknek nem tetszett az alku -ragadta meg a karom és húzni kezdett maga után.

- Mi? Itt vannak?! -torpantam meg, és hiába erőszakoskodott, nem mentem tovább.

- Igen, itt. El kell tűnnünk, Daenerys!

- Nem! Nem nem nem! Nem! -kezdtem el vigyorogni, mint valami őrült pszichopata, a nő pedig pontosan úgy is nézett rám, mintha az lennék, pedig én csak majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.