Take my hand ∆ Carl Grimes

9√

Olyan volt, mint valami álom. Vártam, egész úton, hogy mikor hallom meg Carl hangját, mikor érzem meg a kezét az arcomon és mikor paskolja azt meg, mint minden reggel, amikor felébreszteni próbál.

Vártam, hogy megkérdezze, mit álmodtam, és elmondhassam neki, hogy egy nagyon rossz rémálmom volt, és bármi van, ne feledjük, hogy a kormányzó életben van.

Vártam, hogy elémtegyen egy nagy tál müzlit büszkén kijelentve, hogy ő találta egy boltban.

De ezek nem történtek meg. Csak ültem abban a kocsiban szótlanul, erőtlenül és összetörten. Nem akartam már semmit. Csak azt, hogy ő jól legyen. Mellette akartam volna lenni a nap minden másodpercében, hogy figyelni tudjak a biztonságára. Arra, hogy nem csinál hatalmas nagy hülyeséget, hiszen rendszerint hajlamos volt rá, illetve engem is beletudott néha vinni a rosszba.

Az egész testem remegett. De nem a félelemtől, vagy amiatt, hogy mit fognak velem csinálni. Hanem a gondolat miatt, miszerint egy olyan élet várt rám, amiben nem tudnám vele leélni a napjaimat. Egyszerűen borzalmas volt belegondolni, és már azon gondolkodtam el, hogy fejbelőjjem vagy inkább felakasszam magam. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből.

- Rendesen felbasztad ám az agyam -szólalt meg Philip vezetés közben. - De nem baj. Most mindenért bosszút állok.

- Hidd el, már megtetted -motyogtam halkan, azonban tökéletesen hallotta.

- Az a fiú megfog halni. Ha nem is én ölöm meg, ez a világ végez vele -dobta oda flegmán, mire csak a szememet forgattam meg. Egyáltalán nem lepődtem meg ezeken a kijelentéseken. Tőle már megszoktam.

---------------------------------------------------------

Újra Woodburyben voltam. Elkapott a hányinger és a fejfájás, talán csak az emlékek miatt is. Már a kapu előtt kiszálltunk a kocsiból, Philip pedig fogta a karomat és berángatott. De ami bent fogadott, az nagyon meglepett. Majdnem minden ember összegyűlt a kijárat előtt és távozni akart. Nem értettem, ennek mi az oka. Philip nagyon elkényesztette őket, olyannyira, hogy még egy napot se húztak volna odakint, és ezt ők is tudták. Érdekelt volna, mi a franc történt de nem volt senki, akitől informálódni tudtam volna, így nem is kattogtattam ezen az agyam.

- Philip! Hálaisten! -futott hozzánk Andrea, akivel már a börtönben is találkoztam. - Hát Ő meg...

- Leviszem az alagsorba. Mindjárt jövök -indult meg megint a férfi, majdnem kitépve a karomat a helyéről, annyira rángatott.

- Az alagsorba?! Egy kislányt?! Ráadásul a mostohalányod, úristen Philip! Egyáltalán... Mit kerestél te a börtönben?! -akadt ki a szőke nő, ami egy kis megnyugvást hozott nekem, bár nem fűztem ahhoz sok reményt, hogy ne kelljen lemenjek oda.

- Hidd el, megvan rá az okom.

- Nem! Ne vidd le, nem engedem! -rántott vissza Andrea a férfitól, aki erre idegesen megfordult.

- Te nekem ne mondd meg, hogy mit tehetek és mit nem. Ne mondd meg, megértetted?! -emelte fel a kezét, mire Andrea előhúzott egy pisztolyt és rászegezte.

- Talán Rickéknek igaza volt. Tényleg veszélyes vagy néha -mondta mostmár higgattabban, majd a férfi el is viharzott, hisz látszott rajta, hogy mindjárt felrobban.

- Köszi -sóhajtottam megkönnyebbülten. - Hidd el, ő mindig is ilyen. Eddig kitünően leplezte -magyaráztam.

- Kezdem érteni... De.. Én attól még hiszek abban, hogy van benne egy cseppnyi jóindulat.

- Vissza kell mennem a börtönbe -eszméltem fel. - Andre muszáj! Ott a családom!

- Senkit se engednek ki -válaszolt csalódottan.

- Kérlek segíts! Ha esetleg idejönnek értem, abból mégnagyobb balhé lesz!

- Na és mit tegyek Daenerys? Semmit semmit sem tudok -magyarázta feszülten. - Annyit már felfogtam, hogy Philip kezd teljesen bekattani. És hogy békét kéne kötni. De ehhez kevés vagyok. Senki se tud hatni Philipre!

- Ha meg se próbáljátok akkor nyilván. Mégis hogyan fog ez végződni? Basszus, az emberek fogyadoznak. Szerintem össze kéne tartanunk, nekünk, akik normálisak vagyunk és nem ölni egymást!

- Én ezt tudom! De mit tehetnék?!

- Jó, oké. Nyugalom -sóhajtottam egyet, majd felpillantottam az égre. Lassan sötétedett, és amit biztosra tudtam, hogy nem lehetek kint este, így aznap már nem tudtam visszaszökni. Egy éjszakára maradnom kellett. - Bemehetek a szobámba? Van ott valami?

- Senki nem járt bent amióta elmentél -válaszolt már nyugodt hangnemben a nő, mire egy aprót bólintottam, és elindultam a házba.

Fintorogva jártam végig a szobákat, mígnem az emeleten kötöttem ki. Benyitottam a saját kis zugomba, és a szívem remegett bele abba, ami fogadott.

Feltört bennem egy csomó régi emlék. Olyan régen néztem rá utoljára régi képekre, amik ott díszelegtek a falon, hogy teljesen el is feledkeztem a régi életemről. Amikor még minden egy tündérmesébe illett.

Villámcsapásként ugrott be a beszélgetésem Carlal, amikor a paradicsomról beszélgettünk, mint az érett, komoly kamaszok.

- Anya mindig paradicsomot etetett velem. De én utáltam -nevetett édesen, enyhe grimasszal az arcán.

- Fúj, én is utálom a paradicsomot. De szerencsére engem nem tömtek vele! -nevettem én is a fiúval együtt, majd visszafordítottam a fejemet az égre.

- De igazából hiányzik, hogy rámerőszakolja. Hiányzik anya. Hiányzik a régi életem. Őszintén szólva még a paradicsom is hiányzik -az utolsó mondata végére már mindketten kuncogni kezdtünk.

- Ha egyszer találok paradicsomot, akkor megetetem veled -vigyorogtam Carlra, aki felvonta a szemöldökét, mosolya pedig a füléig ért.

- Nem vagy normális. De imádom -nevetett halkan, ami engem is megmosolyogtatott.

Csak annyit vettem észre, hogy a földre rogyva potyognak a könnyeim a szememből. Annyira magányosan éreztem magamat. Úgy éreztem, elvesztettem azt a személyt, aki igazán megértett, és ez elvette az életerőmet. Olyan voltam mint egy szivárvány, amit egy pillanat alatt megfosztottak az összes színétől.

Hol van most? Mit csinál? Gondol rám? Jól van? Keres? Ide tart? Miért gondolok rá ennyit?

Egyértelmű volt, hogy túl sokat gondoltam rá. Egyértelmű, mégsem világos. Olyan volt az egész, mintha a másik felem lenne az a fiú és kitéptek volna belőlem egy darabot, mikor otthagytam. Mégsem értettem magát az érzést, ami akkor a hatalmába kerített és ordított bennem.

Igazságtalannak éreztem, hogy pont így kellett történnie. Amiért pont hozzá kellett annyira kötődnöm, hogy belehalok, mikor elvesztem.

Azt hittem, sose látom viszont és nem lesz mégegy ember, akiben annyira fogok bízni mint benne. Úgy éreztem akkor, hogy már sose fogok annyira őszintén nevetni, mint mikor vele voltam.

Úgy éreztem, hogy ebbe lassan belehalok.

Xoxo