Take my hand ∆ Carl Grimes

8√

Ezek után a dolgok kezdtek újra rendbejönni. Nem hallottunk a kormányzóról, újra tökéletes kapcsolatom lett Carlal, és Catherinet is mindenki legalább annyira megszerette és befogadták mint engem.

Egyébként minnél többet voltam a kis csapatunkkal, annál jobban megszerettem őket és éreztem a családomnak. Mindenkinek tudtam adni egy szerepet az életemben, ami elég érdekesnek hangzik, de mindenki olyan volt számomra mint egy családtag.

És Carl... Vele minden olyan egyszerű volt. Gyerekek voltunk, de már akkor is éreztem valamit iránta. Nem törődtem ezzel az érzéssel, hisz nem tartottam fontosnak, illetve ha valamit leginkább nem akartam, az a szerelem.

De őt soha sem akartam elveszteni. Úgy éreztem, hogy a másik felem az a srác, és senki sem tudja pótolni az életemben. És az csak a kezdet volt.

- Vigyázz! -suttogta nekem a fa mögül, mire az előttem botorkáló kóborlóra fogtam egy nyilat, és egyenesen a fejébe küldtem.

A fiú odafutott a földön fekvő, akkor már tényleg halott, rothadó testhez, és hasrafordította. Átkutatta a hátizsákját, majd elkezdett vigyorogni. Én egészen addig körülötte sétálgattam, nézegettem mindenhova, hogy a fiút biztonságban tudjam és fedezzem, de látva az arcát, közelebb mentem hozzá.

- Na mi az? -kérdeztem egy enyhe mosollyal az arcomon.

- Ez -vett ki egy apró medveplüssöt.

- Nyuu, ez aranyos -vettem ki a kezéből, és alaposan szemügyre vettem. - Judithnak?

- Nem, neked gondoltam -pattant fel, és egy olyan ,,de nem egyértelmű?" fejjel nézett rám.

- Jó, na -nevettem. A fiú is kuncogni kezdett, de arcáról gyorsan szertefoszlott a vidámság, amikor egy kocsi hangja vált hallhatóva.

Egymásra pillantottunk, és azonnal a hang irányába futottunk, amíg egy úthoz nem értünk ki az erdőből. A távolban látható volt a börtön, és az is, ahogy a nagy autó odaveszi az irányt.

- A francba -sziszegtem, hiszen én felismertem a járművet.

- Ery? -nézett rám Carl kétségbeesve. Gondolom látta rajtam, hogy tudok valamit.

- Az a kocsi Woodburyből van. Carl, baj lesz -ragadtam karon a fiút, és azonnal futni kezdtünk visszafele.

Nem törődtünk azzal, hogy ha így berontunk, akkor keményen lecsesznek, mert nem tudják, hol vagyunk. Ugyanis amióta a farakást pár kóborló ledöntötte, kénytelenek voltunk egy új búvóhelyet keresni, amit csak az erdőben találhattunk meg. Mindig óvatosan osontunk ki és vissza, reménykedve, hogy amíg távol vagyunk, nem keresnek. És persze mindig sikerrel jártunk. Vigyáztunk egymásra és magunkra, teljes biztonságban éreztem magam vele, bármiről is volt szó. Csak hát Rickék ezt nem így gondolták volna, így ez is a mi kis titkunk volt.

- Hasra...Hasra! -kiáltott fel mögülem a fiú, amikor már a börtön területén voltunk, és ezzel rám is vetette magát hátulról, kezével vigyázva a fejemre a földetéréskor, és természetesen ezzel meg is védett pár golyótól.

Becsuktam a szemem, és mikor kinyitottam, csak az az édes, zöld szempár fogadott magam előtt, amire tuti, hogy teljesen elvörösödtem.

Carl kínjában kuncogva felállt, majd felsegített. Óvatosan néztünk körül, közben én előkészítettem egy nyilat az íjammal.

Nem kellett sok ahhoz, hogy megtaláljam a szemeimmel a kormányzót. Az egyik szeme be volt kötözve, magam sem tudtam, miért, de az érdekelt a legkevésbé. Ott volt a kettő egyik legjobb lövésze, illetve azt az autót is észrevettük, ami miatt már ott voltunk. Áttörte a kerítést és bent állt az udvaron. Hirtelen valaki kiszállt, majd kinyitotta a hátsó ajtaját.

Fájdalmasan felsóhajtottam, hiszen én értettem, mit csinál. Kegyetlen módszer, és egyszerűen undorító.

- Mi a franc? -sziszegte Carl idegesen.

A kóborlók szépen lassan kiözömlöttek a járműből, ami pedig elhajtott. Philip egyszerűen romlott elméjű volt, ilyeneket csinált, ráadásul ott, ahhol a lánya is volt. A tulajdon, vérszerinti lánya. Mert az már természetes volt, hogy nekem gondot és fájdalmat akart okozni, de hogy Catet ebbe miért kellett belekeverni, és miért ilyen módszerekkel...

- Oda kell mennünk -nézett rám Carl, és már láttam rajta, hogy mindjárt ordítva odaszalad, így megfogtam a vállát, és kicsit rángatni kezdtem, hogy lehiggadjon.

- Nyugi, nincsen semmi baj, ezek elég kevesen vannak, ráad... -elnéztem oldalra, és rögtön belémfagyott a szó. Philip már ott volt tőlünk pár méterre, puskáját magabiztosan felénk szegezve.

- Futás.. Futás futás futás! -hadartam, majd el is kezdtük szedni a lábainkat, azonban egyáltalán nem jutottunk messzire.

- Állj! Álljatok meg, mert lövök!

Megálltunk ugyan, de nem fordultunk meg. Hátat fordítottunk Philipnek, és felemeltük a kezeinket, amikből már eldobtunk mindent.

- Daenerys. Hát te élsz? Wow. Nem gondoltam volna hogy eddig húzod nélkülünk -magyarázott, miközben magamban vagy százszor elküldtem a pokolba meg vissza. - A tárgyra térek. Vagy most rögtön kihozod bentről a húgodat és beszálltok abba a kocsiba a hátam mögött, vagy lelövöm most helyben a fiút és mindegyiket amelyik bent van. De téged életben hagylak, hogy szenvedj -éreztem, ahogy a szemeimbe könnyek gyűlnek, de nem tudtam sírni. Szinte már hallottam, ahogy a szívem apró kis darabokra törik, de a lábaimon még állnom kellett. - Tikk tokk. Gyorsan.

Hiába fenyegetőzött és sürgetett, nem tudtam tenni semmit. Megszólalni és cselekedni is képtelen voltam, egyszerűen az egész testem ledermedt.

- Hát jó -mondta egyszerűen, majd közelebb jött és megragadta Carlt, amire persze azonnal felé fordultam. Nemes egyszerűséggel ledobta a fiúról a kalapját és a fejéhez tartotta a fegyvert. A szívem szakadt bele, ahogy ott volt kiszolgáltatva, és csak rajtam múlt az élete.

- Ne bántsd. Őt ne. Kérlek -életemben először beszéltem úgy Philiphez, mint egy emberhez. Az egész testem remegett a hangommal egyetemben. - N...N....Ne tegyél velük semmit és veled megyek. D..De csak én... Kérlek csak engem vigyél... És.. Megígérem hogy azt csinálsz velem amit akarsz -motyogtam összetörten, ami tetszett a férfinak.

Ellökte magától Carlt, akinek erre megfogtam a kalapját, és mikor közelebb értünk egymáshoz, egy szomorú mosollyal tettem a fejére. Éreztem, ahogy közben egy forró könnycsepp elhagyja a szememet, és sosem voltam az a búcsúzós ember, így ennyivel hagytam ott. Az egész lelkem ordított, mikor elsétáltam tőle és beültem a kocsiba.

Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, hogy lerogyjunk a földre és ott öleljük egymást egész álló nap.

Philip visszahívta embereit, majd beszállt a kocsiba. Még utoljára Carlra néztem, akin látszott, hogy akkor dolgozza fel a történteket. A szívem darabjainak a darabjai is romokban voltak már, úgyhogy teljesen mindegy volt, hogy ezek után mi történik velem.

Mert ezzel legalább ő jól volt.

Legalábbis jól lett.