Újra veled Rómában

1. fejezet

"A szerelem nem gyógyszer, amit azért szedünk, hogy a környező világról megfeledkezzünk. Meg lehet ugyan tenni, de nem érdemes. A szerelem sokkal több ennél. Vajon a királyfi és a kolduslány mit gondol a házaséletről egy-két esztendőnyi házasság után? Nem sajnálja-e már a lány a rongyokat, a meztelen lábát, a gondtalan életét? Dehogynem. És az vajon jót tenne-e, ha a királyfi lemondana a koronájáról a lány kedvéért? Az sem megoldás. Rossz koldus lenne belőle, lefogadom. És egyetlen nő sem becsül olyan férfit, aki valamit pocsékul csinál."

Mélyenszántó gondolatok, sóhajtottam, és leejtettem Agatha Christie könyvét az ölembe. Kedvenc írónőm művei mindig kikapcsoltak és elterelték figyelmemet a való világról. Szerettem Hercule Poirot-val vagy Miss Marple-val nyomozni és végigizgulni, találgatni ki a gyilkos és legfőképpen miért. A szerelem...Olvastam ezt az egy szót újra és újra.  Mikor voltam utoljára szerelmes? Vagy talán az a leghelyesebb kérdés, hogy mikor voltam először szerelmes. Igen, húsz éves voltam, amikor a szerelemnek nevezett lángoló érzés belobbant a szívembe, és úgy éreztem agyonemészt. Ádám...ő volt az, aki fellobbantotta bennem ezt a pusztító, elemésztő érzést, és olyan hévvel dobogtatta meg a szívemet, hogy azt hittem, belehalok. Ez az érzés olyan erős és vakító volt, hogy nem láttam mást, csak őt...álmaim férfiját és mindenestől akartam őt. Vele éltem át a mindent beteljesítő szexet először, valamint azt a mámort, amit ő adott nekem, és ezt újra és újra át akartam vele élni. Álmaim férfija is úgy nézett rám, mintha káprázat volnék, mint valami égi tünemény, bennem gyönyörködött nappal és éjjel, nem tudott enni, aludni, csak én és én jártam a fejében. Ez az őrjítő szerelem szinte megmérgezett minket és mint drog, nyúltunk utána, amit házassággal pecsételtünk meg. Ádám huszonhárom éves volt, éppen csak befejezte üzleti tanulmányait, én még főiskolás voltam, de félbe szakítottam, mert semmi más nem érdekelt, csak hogy Ádám felesége lehessek és vele élhessek örökkön örökké.

Ismét sóhajtottam és halványan elmosolyodtam. Milyen naivak és gyermetegek voltunk, hittünk a mesében, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hiszen ezt láttuk a mesékben, mindig nagy nehézségek árán, de egymásra találtak a szerelmesek, majd pedig azt mondták a mese végén, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak... Akkor hittünk benne, hogy a nehézségek  előtte vannak és nem utána... Persze, azt nem vettük észre, hogy akkora nagy nehézségeink nem voltak előtte, mint utána...

- Anya, elmehetek Bogival a hétvégén bulizni? - viharzott be lányom a nappaliba és ezzel megtörte azt az áhítatos csendet és elmélkedésemet, melyet oly nagyon szerettem. Ránéztem tizenhat éves lányomra, és igyekeztem visszafojtani egy újabb feltörő sóhajt. Mit mondjak neki, és hogyan mondjam , hogy ne lássa bennem az ellenséget és azt, hogy már megint szabotálni akarom azt, hogy ő jól érezhesse magát és kiélhesse fiatalságát? Hol egy boszorkány voltam a számára, aki arra hívatott, hogy őt tönkre tegye, hol pedig az anyukája voltam, akinek kisírhatta minden bánatát és várta, hogy megvigasztaljam.

- Nos, anya? - emelte meg egy kicsit a hangját, amint nem kapott választ sürgető kérdésére, miközben két kezét csípőjére tettem.

- Milyen buliról is lenne szó? - kérdeztem óvatosan, ám lányom már csattant is.

- De hát már mondtam neked! Nem figyelsz rám? Szandi barátnőnk a születésnapját fogja ünnepelni és Bogival szeretnénk elmenni. Bogit már elengedte az anyukája. Ugye te is elengedsz? Mert nagyon égő lenne, ha én nem mehetnék - tette hozzá gyorsan, amikor észrevette, hogy összevonom a szemöldökömet. Mindig ugyanazt a formulát használta, ha rá akart venni valamire, amiről nagyon is jól tudta, hogy nem fogok beleegyezni. A taktika újra és újra ugyanaz volt: a barátnőjének nagyon jó fej anyukája van, mert őt elengedik, nagyon borzasztó lenne, ha ő vele nem ugyanez történne.