Újra veled Rómában

5. fejezet.

Széteső félben voltam és úgy éreztem, ketté szakadok. Egy részt játszottam azt a Júliát, aki addig voltam, hogy a családomnak semmi se tűnjön fel, más részt forró üzeneteket és telefonbeszélgetéseket váltottam Ginoval. Többször voltam ingerült, kimerült, zaklatott. Nem tudtam, mitévő legyek, meddig bírom így, nehéz volt két személyiség között lavírozni. Egyre gyakrabban ötlött fel bennem, hogy munkát kellene vállalnom Olaszországban Ginohoz közel, valami angol tanári vagy dadus állásra gondoltam. Ginonak tetszett az ötlet és bátorított, hogy menjek ki dolgozni, akkor  személyesen is tudnánk találkozni. Minél többet gondolkodtam rajta, annál eltökéltebb lettem és az interneten felregisztráltam külföldi dadus és au-pair kereső oldalakra. Meglepődtem, hogy mekkora nagy a kereslet az angolul beszélő, idősebb dadusokra. Azt viszont még nem döntöttem el, hogyan tálalom az ötletet a családomnak. Sokáig nem akartam halasztani a dolgot, így egyik este, vacsora után, amikor Ádám a nappaliba vonult filmet nézni, beültem mellé a kanapéra és belevágtam.

- Mit szólnál, ha elmennék külföldre dolgozni?

Férjem először meg sem hallotta, mit mondok, annyira lekötötte a film. Még egyszer elismételtem mondandómat immár hangosabban. Ádám meglepve nézett rám.

- Hogy mit akarsz? Külföldre menni? De miért? Mi a baj? Itt akarsz hagyni bennünket? - kérdezte értetlenül.

- Viola már majdnem felnőtt, nincs akkora szüksége rám, mint, amikor kicsi volt. Egész nap itthon vagyok, főzök, mosok, takarítok, amit persze szívesen elvégzek, de nem akarom ezt csinálni az életem hátralévő részében. Szeretnék kimozdulni, dolgozni...  - magyaráztam és bíztam abban, hogy ezek az érvek meggyőzik a férjemet és beleegyezik, hogy kis időre elmenjek.

- Milyen munkát szeretnél külföldön? Hol? És milyen hosszú ideig?

Úgy éreztem Ádám máris akadékoskodik ezzel a sok "hülye" kérdésével, de nyugalmat erőltettem magamra.

- Olaszországra gondoltam, mert az nem lenne olyan messze tőletek, mint például Amerika. És nagyon kerestettek ott az angolul tudó dadusok... Félév a minimum...

Ádám sokkosan nézett rám.

- Te itt akarsz hagyni bennünket egy fél évre? Júlia, én  nem bírnám ki nélküled fél évig! - kiáltott fel szenvedélyesen, ami meg engem lepett meg. Eddig úgy tűnt, milyen jól elvan nélkülem. Igaz, sok időt sosem töltöttünk távol egymástól, ha Ádámnak néha külföldre kellett mennie, azt akkor is igyekezett úgy megoldani, hogy csak pár napról legyen szó.

- Pedig úgy érzem, eddig nagyon is jól elvoltál nélkül - vágtam férjem fejéhez némi éllel.

Ő a fejét rázta hevesen.

- A frászt! Drágám, hányszor mondtam, hogy gyere velem, de te pont mindig azért nem jöttél velem külföldre, mert Viola volt a kifogás. Azt mondtad, nem hagyhatod itthon, az iskolából nem vehetjük ki arra a pár napra, és én persze igazat adtam neked. De hidd el, mindig gyötrelem volt nélküled elutazni, mindig alig vártam, hogy haza jöhessek hozzátok.

Ádám közelebb ült hozzám, átölelt és magához akart húzni, de én felugrottam. Azt hittem, sikerül nyélbe ütnöm a dolgot, ehelyett, csak még zavartabb és zaklatottabb lettem.

- Már pedig én el akarok menni! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.  - És elvárom tőled, hogy ahogy én eddig támogattalak téged mindenben, most te támogass engem a tervem megvalósításában.

- Júlia, én támogatlak téged. Ha el akarsz menni itt a környéken dolgozni, rendben van, abban segítek, de ne várd, hogy abban segítsek, hogy elhagyj engem félévre, vagy egy évre!