Éljük együtt az életed [BEFEJEZETT]

Együtt maradunk?

(Obito)

Kakashi és Ibiki elvégezték a velem kapcsolatos papírozásokat és pár perc után már el is hagyhattuk a Kínzó Kamrát. Én kissé szomorkásan sétáltam Kakashi mellett, hiszen tudom, hogy mit kellett a szabadságomért adnia... A méltóságát és a hűségét. Bántott a dolog nagyon is...

Ahogy kiértünk a szabad levegőre, egy pillanatra összerándultam a hidegtől, de aztán a szervezetem hamar hozzá szokott a hajnali hőmérséklethez. Kakashi-val elindultunk valamerre, bár nem tudom hova, de követtem őt, hiszen... rajta kívül senkiben sem bízhatok meg itt a faluban. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, mire Kakashi hirtelen megállt és kedvesen rám mosolygott, majd megszólított:

- Obito... Mi a baj? Nem nagyon szoktál te csendben lenni.

- A méltóságod, igaz... - dünnyögöm neki, miközben a földet bámulom.

- Mi van a méltóságommal? - értetlenkedik.

- Kakashi... Jól tudom, hogy a büntetésem az a halál lett volna, de te... Megalázkodtál a Hokage előtt, hogy ne végezzen ki engem, mert fontos vagyok neked, igaz? - hirtelen a szava elakadt, és csak pár másodperc után volt képes válaszolni.

- Fontos vagy nekem Obito, mert a barátom vagy... - fordul szembe velem, majd megfogja a vállamat, mely arra kényszerít engemet, hogy ránézek és meg is tettem. Belenéztem egyetlen kilátszódó szemébe, de az is... olyan gyönyörű volt. Tiszta ében fekete szem... el tudtam volna még nézni egy jó darabig. - Ne, foglalkozz azzal, hogy nekem ki előtt kellett megalázkodnom, mert ez nem számít... Csak az számít, hogy élsz és velem vagy... Mármint... - kezd el korrigálni, de nem talál megfelelő szavakat, így hallgat.

- Megrázott téged az életben levésem... mégsem sírsz... Vagy, talán... Sírsz, de ez csak a fejpántod alatti szemedből látszódna... - a szavaimtól lesokkol, és a kezei leereszkednek. Enyhén elfordítja a tekintetét és a távolba kezd el bámulni.

- Nem bírom szabályozni, hogy a könnyeim hol hulljanak, illetve hol ne. Hogy a visszatérése megvisel e... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de... Annyira nem fáj, hogy sírnom kelljen tőle; sőt... Én... Egyáltalán nem tudok sírni..

- De tudsz... Mert most is sírsz... - nyúlok fejpántja fele lassan és szomorúan. - Nagyon jól leplezed, de... A Sharingan-jaink kapcsolatban vannak és én... Érzem a könnyeket a Sharingan-omban... Annak ellenére, hogy nem érzem a kényszert afelé, hogy sírjak... - finoman ragadom meg a fejpántját és lassan kezdem el felhúzni. Már megpillantottam a mély és vörös színű heget a szeménél és, ahogy egyre feljebb húztam a fejpántját, úgy tárult elém a Sharingan-ja is. A végső állomás a homloka volt, ahova finoman helyeztem el a fejpántot a helyére, oda ahova eredetileg is való lenne. Leírhatatlan volt az, amit láttam. Kakashi Sharingan szeméből folytak a könnyek, megállás nélkül. - Még, hogy nincsenek érzéseid... – suttogom halkan. - Még, hogy nem tudsz sírni... - teszem az arcára azt a kezemet, amelyikkel a fejpántját is a helyére igazítottam. Ekkor Kakashi másik szeme is szomorúvá és megtörté válik, majd abból is gyűlni kezdtek a könnyek.