Just a little while longer

1. fejezet

I. - Ne kövess, én is elvesztem

Amerikai Egyesült Államok; Michigan; Detroit; 2039. április 11. 06:53:04

– És, mit fogsz festeni? – Connor letette az asztalra a friss vízzel teli edényt, és kíváncsian nézett fel Markusra.

– Nem tudom, mit fessek?

– Nem én vagyok a művész – tárta szét karjait a másik. – Ami épp az eszedben jár.

Connor ritkán látta Markust festményt elkezdeni. Általában csak a végeredményt szemlélhette meg, amennyiben az még nem volt bedobozolva. Egy részét elvitte régi gazdájához, Carlhoz (néha Connor is elkísérte, az idős művész minden androidot szívesen látott otthonában), más részét pedig szimplán el kellett raknia. Az androidok jogaiért való harc korántsem ért még véget, nehezen lehetett volna elintézni, hogy Markus műveit egy valódi galériában csodálhassák.

Kék vonalakkal kezdett, a vászon jobb felső sarkában. Connor fél szemmel barátja kezének mozgását tanulmányozta, amíg nyakkendőjét kötötte.

Lustán kúszott be a gyér, reggeli fény, Markust viszont sohasem zavarta a félhomály, sőt, Connor napközben is gyakran találta a nappali összes függönyét behúzva, azzal a címszóval, hogy irritálta a férfit.

A kis, belvárosi lakás meglepően kellemes volt, sem ők, sem North és Simon nem érezte magát kényelmetlenül, noha a négy lakó közül egyik sem téblábolt otthon sokat. Connor szorgosan dolgozott a Detroiti Rendőrkapitányságon, North és Markus konferenciáról konferenciára járt az emberekhez, Simon pedig csak igyekezett mindenkit mindenben támogatni.

– Hogyhogy reggel állsz neki? – kérdezte hirtelen Connor.

Markus egy pillanatra mintha erősebben rámarkolt volna az ecsetre.

– Máskor valószínűleg nem lesz időm. Csak holnapután megyek Washingtonba, de előtte is lesznek konferenciák. Szerintem még nem várt rám ilyen nehéz hét. – Elhallgatott, alapvetően is kemény tekintete most majdnem ijesztő mélységekbe meredt. – Mindegy is, nálad milyen a munka? Elfogadták a tagságodat?

– El. És ami még jobb, van egy másik android is az osztagban! A neve Heather, a lázadás előtt is már alkalmazták nyomozáshoz, úgy, mint engem. Remek lány.

– Jó ilyesmiket hallani. Érezteti velem, hogy tényleg nem küzdünk értelmetlenül. És, eddig milyen a csapat?

– Nagyon hatékony. Bár tudod, meséltem arról az illegális tudományos csoportról, akiket próbálunk elkapni, velük kissé megakadtunk. Pár napja mondjuk sikerült lenyomoznunk egy vásárlásukat, de nem sokra mentem vele.

Markus alig hallhatóan hümmögött, és egyre nagyobb lendülettel húzta az ecsetvonásokat. Connor csak mosolyogva állt fel, és hagyta ott a művész urat az óceánkék festményével, és indult dolgozni.

Az ajtóból egy utolsó pillantást vetett a lakás szürkés, szebb napokat is látott nappalijába. A kanapén szanaszét hagyott ruhadarabok és párnák, a kották a konyhapulton, és a néhány közös fotó a falra ragasztva mind olyan összhatást keltett, ami miatt az a mosoly Connor arcán csak még szélesebb lett.

x x x

A Detroiti Rendőrkapitányság sosem az irodák tökéletes rendezettségéről volt híres, így a helyiség jobb szélén elhelyezett, makulátlan íróasztal páros mágnesként hívogatta az ember tekintetét.

Connor a jobb oldalihoz ült le, ahogy mindig. A bal oldali Hank Andersoné volt.

Őt és a történetét mindenki ismerte. Sokan mélyen tisztelték, valakik csak szörnyülködtek, el sem hitték talán. Connor még hat hónappal a halála után is hallotta az embereket róla beszélni, futólag, ahogyan csak feljött a téma, a lázadás, a munkatársai néha beszúrták; „Milyen bátor ember!", rosszabb esetben: „Feláldozni az életünket egy androidért..."