Just a little while longer

12. fejezet

III – Istenek és királyok

Amerikai Egyesült Államok, Illinois, Chicago, 2039. február 23. 21:11:04

Adria egész biztos volt benne, hogy azt a robbanást még Kanadában is látták. Az autóúton terülő pocsolyák vakító, narancssárga tükröt képeztek, amik idővel egybefolytak, ahogyan a motor csak gyorsult és gyorsult.

– Ezt jól elintéztük! – kiáltotta Xavier az utat fürkészve.

– Akár hiszed, akár nem, seggarc, nekem sem szerepelt a terveim között felrobbantani a helyet!

A rendőrautó szirénázása nem tűnt halkabbnak vagy messzebbinek, viszont ők meg vészesen közeledtek a találkozási ponthoz, ahova értelemszerűen nem kívántak ilyen társasággal érkezni.

– Kanyarodj le a 34-esen, tegyünk egy kört! Csak nézd az utat, bármi történjék! – kiabálta Xavier fülébe.

– Mi a...? Adria!

A srác mondogatott valamit, Adira már nem hallotta, akcióba lendült. Nem sok ideje volt bátorítani magát, így egy „most zseni leszek, vagy meghalok" alapon, szorosan kapaszkodva egyik kezével Xavier vállába átbújt annak bal karja alatt. Így szembe találta magát vele, kivette a pulóver zsebéből a kis termetű, VP90Z pisztolyt. Igyekezett közel préselődni a vezetőhöz, hogy az egyensúlyt egyszerűbb lehessen fenntartani, de eközben viszont nem blokkolhatta a férfi látását.

Egy élesebb kanyar után nyújtózkodott felfele, bal bordáinál ott érezte Xavier sisaktalan fejét. Erősen szorította a fegyvert, hezitált. Először a szélvédőre célzott, egyenesen a sofőr fejére, hiszen csak egyetlen mozdulat lett volna...

A kocsi első két kerekét kilőve az abban a pillanatban fordult egyet, majd egy másik sávból érkező jármű beleütközött az oldalába, még egyet lökve a rendőrökön.

Adria egy jó darabig meg sem mert mozdulni, míg lejjebb nem fészkelte magát a motoron. Ezután nem ment vissza hátra, és csak Xavierbe kapaszkodott.

A külvárosban találkoztak a többiekkel – ahogy elnézte, ők sem voltak túlontúl fényes állapotban. Ahogy lepattant a motorról, legjobb barátja felé iramodott, aki az öt egymás mellett álló motor legszélsőjén ült.

– Nem sérült meg? – kérdezte köszönés helyett.

– Kurvára ajánlom, hogy ne – nyögött fel James.

Egy hatalmas hátizsákot emelt le a válláról, melyet kinyitva eléjük tárult a gyenge védőcsomagolásból félig kibújt szerkezet. Adria a kezébe vette, széltől csak még jobban összeborzolt haját egy heves mozdulattal fésülte ki arcából.

– Nos, kívülről oké. Ha mégsem, azt később kell megtudnunk.

James fagyos pillantást vetett rá, melyet megkoronázott a tény, hogy majdnem másfél fejjel volt magasabb Adriánál. A többiek csendben figyelték a jelenetet, míg végül James partnere szólt közbe.

– Ez már a második alkalom volt, hogy majdnem elkaptak. Elég nagy kockázat volt ahhoz képest, hogy lehet nem is fog működni – mondta a fiú, bőrkesztyűjét igazgatva.

– Működni fog – vágta rá Adria. – És ígérem, nem fogunk még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Már van stabilizátorunk – bökött a táska felé. – Azaz lesz, ha tovább tudjuk fejleszteni. Kitűnő munkát végeztetek ma este, és büszke vagyok rátok.

A másik hét ember egy pisszenést nem hallatott, valamelyikük csak felkapta a fejét a dicséret hallatán.

– Most pedig mielőtt mindenki anyjává válnék, menjetek haza, jövő héten a megbeszélt terv szerint folytatjuk a munkát.