Just a little while longer

10. fejezet

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Detroit, 2038. december 24., 17:23:04

Már negyedik napja hullottak ilyen hatalmas hópelyhek. Négy napi szüntelen hóesés, szürkeségbe burkolózott, egyszerre hangos és kihalt város fogadta a karácsonyt.

Connor nem tudta, mióta ült a padon. A víz lecsorgott a hátán, kabátjának gallérja ázott volt, a sapkája és szerencsétlen, tavaszias cipője úgyszintén.

Alig pár ember haladt el mellette, pedig forgalmas ösvény szélén ült. Tudta jól, hogy minden járókelő megbámulta, mégsem fordította el a tekintetét.

Hideg volt, dermesztően hideg, Connor közel állt a vacogáshoz, amikor pedig fél pillanatba sem telt volna kikapcsolnia a hőszenzorjait.

– Tudtam, hogy itt talállak majd.

Amikor meghallotta a lépteket maga mögül, először azt hitte, Markus lesz az. Egy pillanatra fordult hátra, Kara tőle nem messze álldogált keresztbe font kezekkel. Bőrkabátot viselt, kigombolva, vékony farmernadrággal, melyek mindenhogy kevésnek bizonyultak a jelenlegi időjáráshoz.

Connor mélyebbre süllyedt a sáljában, nem szólt semmit, csak bámult ugyanoda, ahová az elmúlt másfél órában.

– Tudom, hogy ő a családod volt – folytatta a nő. – Megértem, miért szeretnél itt lenni most.

Kara hangja valahogy mindig is lágy volt, enyhén dallamos, mindegy, mit mondott. Ez hozzátartozhatott ahhoz a furcsán pozitív kisugárzásához, gondolta Connor.

– De? – kérdezett vissza. Hirtelen megijedt, hogy túl durván szólt, és tudta, Karáról nem lehetett megmondani, mikor bántották meg igazán.

– De két órája eltűntél a lakásból. Hank... Hank értékelné, hogy itt vagy, szeretett és tisztelt téged.

A sír, és rajta a felirat minden perc elteltével egyre szívszorítóbb látványt nyújtott. Noha korábban eltörött, régi mécsesek hevertek rajta és körülötte, azt Connor már feltakarította, amikor hozta a virágcsokrot.

Kara ránézett a vörös szirmokra, melyek magányosan pompáztak a havas rengetegben, majd az előtte ülő férfire, akik között abban a pillanatban már nem is talált oly sok különbséget.

– Vannak még emberek, akik most várnak haza. – Óvatosan ráhelyezte a kezét Connor vállára, akiből nem váltott ki semmilyen reakciót. – Alice azóta kérdezgette, hol vagy, mióta elmentél. Markus a legjobb barátod, és ismer téged, nem ment utánad.

– És téged mi vitt rá? – kérdezte Connor.

Mindketten hallgattak, és valahogy megint ott kötöttek ki, hogy a feliratot olvasták, ezredik alkalommal is.

Hank Anderson

1985 – 2038.

Apa, hadnagy, hős.

– Nem tudom. Azt gondoltam, jó lenne, ha lassan elindulnál hazafelé.

Connor nem tudott mit kezdeni az otthon szóval. Az érzéssel, magával a fogalommal. Hiába élt, nem volt otthona.

Olykor-olykor ránézett a társaságra, tulajdon barátaira, hogy csak a fejét csóválhassa keserűen, hiszen emberek nem tölthették be egy otthon szerepét.

Ott volt a közös lakásuk, a koszfészek, amiben három hete éltek, és egyébként is folyton csak távol voltak, az sem volt több.

– Köszönöm. – Connor sosem volt jó a gondolatai közlésében.