Just a little while longer

9. fejezet

A vetítés kezdetéig még volt kicsit kevesebb, mint egy órájuk, így úgy döntöttek, mászkálnak egy sort a plázában.

– Tudod, igazán vehetnénk neked olyan ruhákat, amik illenek is rád – gesztikulált Hank, ahogyan a sokadik ruhabolt mellett haladtak el.

– Nem szeretném, ha rám költenél, Hank.

– Mégsem járhatsz folyton az én két mérettel nagyobb gönceimben. Yvone még nem tette szóvá, hogy minden ing, amit viselsz lötyög rajtad?

– Yvone csak elkönyvelte, hogy nincs ízlésem – röhögött fel.

– Nos, meg tudnám cáfolni, ha nem az én szekrényemből öltözködnél. – Hank széttárta karjait, látván Connor arcát, kezdett biztos lenni saját győzelmében.

Bementek egy – Connor kérésére – olcsóbb ruhaüzletbe, ott az android válogatott magának egy darabig ingeket és farmereket.

A próbafülkéből egy fekete farmerben, és egy nem sokkal világosabb árnyalatú pólóban jött ki, melynek mellkasán lévő zsebén egy fáradt emoji díszelgett.

– Gratulálok, ha tíz centivel alacsonyabb lennél, kinézném belőled, hogy Elijah Kamski egy osztálytársa vagy – mondta neki a férfi, aki ott állt a szemközti próbafülke ajtaját támasztva.

– Szóval nem tetszik – kapott a szívéhez teátrálisan Connor.

– De, jó lesz – legyintett Hank. – A többit is felpróbálod?

Nem sokkal később két nagy szatyorral a kezükben lépték át a bolt küszöbét, visszaindulva a mozihoz. A pláza tömege mindkettőjüket frusztrálta, csendben kerülgették az embereket egymás mellett, és csak a mozi lépcsője előtt álltak le megint beszélgetni.

– A gálára is szereznünk kéne majd valamit – mondta Hank. – Yvone nem csesztet már vele?

– Dehogynem, te jó ég! Nem mondott konkrétat, de azt mondta, megkéri az ő tervezőjét, hogy állítson össze nekem valamit.

– Mit csináltál, hogy ennyire a szívébe zárt?

– Csendben vagyok, ő pedig nyugodtan beszélhet magáról, ha velem van.

Halkan kuncogva siettek fel a lépcsőn, fel a büféig. Hank a sorban állva pislogott a pult felett kirakott menüárakra, Connor a kezében lévő szatyor fülének piszkálásával volt elfoglalva. Egy jó darabig még ilyen csendben voltak, amíg már csak két ember állt előttük a pénztár előtt.

– Mit kérsz? – fordult az android felé.

Connor értetlenül nézett vissza a férfire, mint aki nem akarta elhinni, mit hallott az imént.

– Hank, a popcorn menü nyolc dollár, az én gyomrom meg műanyagból van, és nincs is értelme az emésztőrendszeremnek.

Egy páros állt előttük, Connor a rendőr tekintetét látva sem akart egészen beletörődni annak döntésébe. Még szóra nyitotta a száját, amikor a pultos srác már őket kérdezte, azonban Hank csak gyorsan felé fordulva annyit jegyzett meg;

– Éljünk hát, basszameg.

Connor furcsa érzések tömkelegével vette kezébe a popcornos zacskót, és a hideg üdítősdobozt, fejében pedig még a film kezdetekor is csak Hank szavai ismétlődtek. Éljünk hát, basszameg.

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Detroit, 2039. január 5. 23:18:04

A műhely pislákoló lámpája meg-megvilágította az asztal felett görnyedő alakot. Nem igazán zavarta a fényforrás hibája, ujjai fürge táncot jártak a laptop billentyűzetén. A folytonos pötyögés tompa hangja egészen elnyomta a mögüle érkező halk lépteket.