A way through the dark (1D ff hun)

2.9. Az igazság?

- Dehogy mész, hát most indul a buli - vigyorgott Liam, miközben épp a száját törölte egy szalvétával. Úgy látszik elég sokáig gondolkoztam, körülöttem mindenki befejezte a vacsorát. - A szomszéd teremben lesz, mi még felmegyünk átöltözni, de tíz percen belül gyere le - adta ki az utasítást. Hát akkor ezért voltak annyira kiöltözve a Harry mellett ülő cicababák, nem is tűntek ismerősnek nekem elsőre.

- Gyere már fel velem, nem tudom mit vegyek fel - húzott ki újdonsült legjobb barátom a kezemnél fogva az ajtón. Pont elmentünk Harry asztala mellett, és egy másodpercre összeakadt a tekintetünk. Ő a szőke lány derekát ölelte át, magához húzta és valamit a fülébe suttogott közel hajolva hozzá, mire a csaj vihogni kezdett. Niall kezét erősebben megszorítva léptem ki az ajtón, vissza sem nézve.

Mikor beléptünk a liftbe, Niall megnyomta a gombot, ami felvitt a másodikra és akkor jöttünk rá, hogy szomszédos szobát kaptunk. Niall jót nevetett a dolgon, én pedig nem is foglalkoztam vele, a szőke liba járkált fel-alá a fejemben.

- Harrynek gyakran fordulnak meg lányok az ágyában? - csúszott ki a kérdés a számon.

- Petra - szólt Niall, majd lemondóan megrázta a fejét és behúzott a szobájának ajtaján. - Tudom, hogy miattam nem akarod bevallani magadnak, hogy mennyire odavagy érte, de látom, hogy semmivel nem tudom kirobbantani a fejedből.

- Dehogy tetszik, nem is rajta gondolkoztam - vágtam vissza. Tényleg nem rajta, a szőkeségen a mellette lévő székről.

- Öt percen át beszéltem neked egyhuzamban és semmit nem reagáltál. Még úgy sem csináltál, mint aki odafigyel rám - rovott meg. - Tudok mindent, és azt is látom hogy ő is érez valamit, bár azt nem állítom, hogy tartós kapcsolatra vágyna veled. Nagyon szép lány vagy, és a személyiséged... Hát az egy külön fogalom, nem csodálom, hogy felkeltetted a figyelmét - intett egyet, mikor közbe akartam szólni, mivel kicsit sem értettem vele egyet, de ő csak folytatta. - Ez a legnagyobb bajom az egésszel, Harry imádja ezeket a kihívásokat, a lányokat, akik bomlanak utána, de közben mégis van bennük valami más, mint egy átlagos emberben. Te pedig az első percben ezt csináltad már akkor is, amikor leszedett arról a korlátról, berobbantál ide egy idegen országból, teljesen más kultúrával, akcentussal a pillangós pólódban, és kicsit felborítottad a világát.

- Nem is tudod, mit csináltam az első percben, épp részegen botladoztál a korlát felé hogy leugorhass - vigyorogtam rá az emléket felidézve.

- Én mindenre emlékeztem, de nem akartam Harry örömét elrontani. El sem tudod képzelni hogy mennyire büszkén mesélte, hogy mindenki olyan részeg volt, hogy semmire sem emlékszik, ő viszont az egész sztorit ismeri, ezt hallgattuk két napon keresztül. Egyébként meg nem én voltam az aki tényleg le akart ugrani arról a korlátról - hallgatott el a szemembe nézve. A kék szemeket bámulva éreztem, hogy nem bírom sokáig sírás nélkül, lassan elvesztettem a kontrollt a tetteim, érzelmeim felett. Azt hittem, hogy rögtön el is felejtettek, Harry sosem hozta később szóba a dolgot, bár az is igaz, hogy annyi minden történt egyszerre, hogy nehéz is lett volna ilyeneket észben tartani, én is elfelejtettem.

- Na, ne sírj már - mondta és magához ölelt. - Szerintem mindenki sejtette hogy valami nincsen rendben és ezt nehogy magadra vedd, de mikor például elájultál, a frászt hoztad ránk, még Louis is bepánikolt miatta, pedig ő igazán nyugodt ilyen helyzetekben - kezdett a mesélésbe. Én nem akartam többet hallani, mert egy dolog körvonalazódott a fejemben és egy elég csúnya sejtés állt össze bennem.

- Ha most kérdezek valamit, ugye őszintén fogsz válaszolni? - néztem fel rá kicsit nyugodtabban.

- Igen, azt hiszem - felelt bizonytalanul.

- Ugye nem azért akartátok hogy veletek maradjak, mert ilyen helyzetben voltam? Mondd, hogy nem azért lehettem veletek mert megsajnáltatok - kérleltem egyre jobban pánikba esve, de mikor pár másodperc múlva is azt próbálta kitalálni, hogy mit feleljen, szó nélkül átrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. A visszafojtott könnyek utat törtek maguknak, és halk zokogásban törtem ki. Az ágyra vetettem magam, ahogy voltam a koncerten viselt ruhámban és csak sírtam, nem törődve Niall állandó kopogtatásával.

El sem hittem, hogy ennyi időn keresztül, hetekig, sőt, majdnem két hónapon át elhittem, hogy különleges vagyok, hogy jelentek nekik valamit, hogy igazán össze tudnánk barátkozni, nem pedig csak azért vagyok náluk, mert megsajnálták azt a lányt, akit a korlát szélén ücsörögve találtak meg egyik este. Az tény, hogy nem volt minden rendben velem, de alig volt időm ezen rágódni, és a legkevésbé sejtettem, hogy bárki másnak feltűnhet, hogy mi a helyzet velem. Eddig sosem volt rá példa, hogy valaki megfigyelje, hogy hogyan viselkedek, és abból következtetéseket vonjon le, mindig csak elhaladtak mellettem, mikor megsejtették, hogy valami baj lehet a háttérben.

Sajnos túl sokszor éltem már át ezt ahhoz, hogy újdonságként érjen, a fájdalom mértéke mégiscsak meg tudott lepni. Ennyire talán még az a pár hónappal ezelőtti eset sem fájt, ami miatt itt kötöttem ki. Gyorsan elűztem a gondolataim közül, viszont az csak nem akart hagyni.

Még mindig sírtam, de úgy döntöttem, beengedem Niallt, mert körülbelül húsz perce kitartóan kopogott az ajtón. Nem tudtam egyedül elbírni a helyzettel, muszáj volt magam mellé találnom valakit, mert ahogy ismét előjöttek az emlék darabjai, egy újabb pánikroham közelített felém, az akkori érzések teljesen magukkal ragadtak.

Az ajtót kinyitva megdöbbenve álltam pár másodpercig, mert Niall helyett Harry ült a földön az ajtó mellett és onnan kopogtatott. Észrevettem, hogy Niall egy idő után nem kiabálta a nevemet, de a kitartó kopogás miatt azt hittem, hogy ő állt az ajtó előtt.

- Ha meg mersz szólalni - kezdtem bele a mondatba, de rögtön el is akadtam a torkomat elfojtó érzésektől. Könnyektől maszatos arccal néztem rá, Harry pedig szólásra nyitott szájjal ült, de nem tudta mit kéne tennie. - Én nem tudom mit csinálok veled, de most nagyon nem szeretném hallani, bármi is legyen az. Hol van Niall? - kérdeztem remegő hangon, egyre jobban eluralkodtak rajtam a félelmeim.

- El kellett mennie sürgősen, valaki feltörte szinte az összes közösségi oldalát és muszáj volt lemennie valamit kezdeni a helyzettel, de nem mert itt hagyni, ezért hívott engem. Nem, nem direkt, a fiúkat akarta, de ők már részegen buliznak odalent, én voltam egyedül elérhető közelben. Ha akarod egy szót sem szólok, de megígértem neki hogy nem hagylak egyedül, bármi is történjen, úgyhogy vagy foglalj helyet itt mellettem, vagy akár be is mehetnénk - mondta.

Egy hajszál választott el attól, hogy elmosolyodjak, de az a hajszál erősen tartotta magát, így kifejezéstelen arccal léptem be a szobába előtte. Bejött, becsukta maga után az ajtót és az ágyam melletti székbe vetette magát. Én kifújtam az orromat, és a fürdőben megmostam az arcomat, de az ajtót nyitva hagytam, hogy azért halljam, hogy mit művel. Mozdulatlanul ült ott, amíg le nem ültem az ágyba, és csak bámult kifelé az ablakon.