A way through the dark (1D ff hun)

18. Borús nap

- Ne, Harry, ne ébreszd már fel kérlek! - tört át a csenden egy hangos kiáltás, legalábbis nekem a világ leghangosabb zajának tűnt.

- De ez az én szobám, mit keres egyáltalán itt? - válaszolt a göndör hajú tag mérgesen.

- Csak nem hagyhattuk egyedül fent a másodikon, ezt még te sem gondolhatod komolyan. Tudom, hogy nem kedveled, de akkor is próbálj meg viselkedni. Nem is tudom mi ütött beléd.

- Az hogy nem kedvelem, nem kifejezés. Még egy ilyen embert, mint ő - morgott és hallottam a közeledő lépteit. Hirtelen hatalmas fény árasztotta el a szobát, ahogy elhúzta a sötétítőfüggönyt.

- Ideje felkelni - rántotta le rólam a takarót, én pedig rögtön összehúztam magam a hidegtől. A fejem a párnájába fúrtam és próbáltam kiűzni a hangját a fejemből.

- Komolyan mondom, ha nem kelsz fel fél percen belül, és magam viszlek fel a szobádba - idegesedett be.

- Meg. Ne. Próbáld - hangsúlyoztam minden egyes szót, de eszemben sem volt felkelni.

- Mióta fekszik már itt, Nialler? - kérdezte türelmetlenül.

- Asszem van már 16 órája, nem tudjuk mi lett vele - mondta és pár másodperc csend következett a szobában.

- Ugyan mi lett volna - morogtam és felültem az ágyban. Megforgattam a szemem és a szokásostól kicsit lassabban próbáltam felkelni az ágyból. Mikor letettem az ágy szélére a lábaimat, láttam, hogy szinte remegnek, annyira fáradt vagyok. Ezek ellenére próbáltam összegyűjteni minden erőm és felállni, de vissza is rogytam az ágyra.

- Uram isten, Petra, mi a fene van veled? Mikor ettél utoljára? És mikor ittál? Vagy épp aludtál - bombázott Niall a kérdéseivel. Mikor elgondolkoztam a válaszon, rájöttem, hogy legutóbb a költözés napján reggeliztem egy tányér zabkását, és aznap reggel ittam egy pohár tejeskávét, az alvást meg inkább ne is emlegessük.

- Nem olyan rég - mondtam az alvástól kissé rekedtes hangon.

- Legalább 16 órája, az neked nem olyan rég? - kérdezte és az ágy mellé térdelt. - Őszintén, ez most nem játék - nézett a szemembe.

- Tegnap reggel ettem meg ittam - suttogtam, nem bírtam hazudni, mikor ilyen nagy aggodalommal a kék szemeiben bámult rám.

- El sem hiszem, az már másfél napja volt - csattant fel Niall. - Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

- Nem vagyok felelőtlen, hagyj inkább felmenni, pihenni akarok.

- Szó sem lehet róla - mondta legnagyobb meglepetésemre Harry. - Azonnal lemegyünk a konyhába és eszel valamit - adta ki a parancsot, Niall pedig egyetértően bólogatott. Remegő kezeimet bámulva bólintottam, és még egy kísérletet tettem arra, hogy felálljak, de ekkor már sikerrel is jártam.

- Ne szórakozz, leviszlek én - jött közelebb Niall, de Harry ellökte az útból és az ölébe kapva pár hosszú lépéssel átszelte a szobát és már a folyosón is voltunk, majd sietősen lesétált velem a lépcsőn. Szerencsére a konyha üres volt, mikor leértünk, így nem kellett a két másik fiú beszólásait hallgatnom.

- Addig nem kelsz fel, míg ezt meg nem eszed - pakolt elém Niall három szendvicset, amit elkészített, míg Harry leültetett és megittam két nagy pohár vizet.

- Jól van srácok, nem halálra éheztettem magam, csak egyszerűen kiment a fejemből, annyi munka volt meg át kellett ide hoznom mindent - magyarázkodtam. Semmi szándékos cselekedet nem volt ebben, az elegendő víz elfogyasztásával eddig is gondjaim voltak, a mostani pörgés meg csak rásegített erre.

- Akkor ezentúl a nyakadba akasztok egy vizesüveget, és a homlokodra tetováltajuk, hogy "étel", hogy néha az alapvető biológiai szükségleteid is eszedbe jussanak - viccelődött az immár barna hajú srác.

Amíg meg nem ettem az összes szendvicset, a bandatagok a következő heteket tárgyalták meg, úgy látszik Liam elsimította a köztük lévő ellentétet. Az üres tányéromra pillantva Harry gondoskodó énje olyan gyorsan tűnt el, ahogy korábban megjelent, és újdonsült erőre kapva nézett levegőnek a továbbiakban. Én Niall társaságában filmezéssel töltöttem a délelőttöt, mivel kiderült, hogy a két apuka a családjával tölti a napot.

- Te Niall, mi történt tegnap?

- Elájultál - mondta.

- Nem velem, Harryvel - ráncoltam a szemöldökömet. Halványan emlékeztem valami csörömpölésre, de több emléket nem tudtam felidézni.

- Ó, véletlenül levert a polcról pár üveget, amik pont a lábán törtek szét, kórházba kellett vinni, néhány sebet össze kellett varrni, de nemsokára jobban lesz, nem súlyos - vázolta fel a helyzetet.

A következő fél órát csendben ültük végig, én gondolkoztam, Niall pedig teljesen átadta magát a filmnek. A telefonja csörgése vetett véget a nyugalmamnak, olyan éles hangon sípolt, hogy még Harry is kijött az emeleti szobájából.

- Mi az, ég valami? - ugrott riadtan le a lépcsőn.

- Dehogy - röhögött fel Niall és levegőért kapkodva próbálta kikapcsolni a berregést. - Ez az új ébresztő, ami jelez, ha evésidő van, ezentúl mindig együtt eszünk - csapott gyengéden a vállamra.

- Akkor eszek egyet én is - indult Hazza a konyha felé, mint akinek nincs jobb dolga, mint hogy velünk harapjon valamit.

- Mi ütött ebbe? Inkább itt maradnék, majd eszek később - néztem nagy szemekkel a mellettem ülő srácra.

- Még mit nem. Indulás - húzott fel a kanapéról. - Azt akarom, hogy úgy nézzünk ki mind, mint a jóllakott óvodások - rontott be velem a konyhába, erre a beszólásra pedig úgy elkezdtem nevetni, hogy meg kellett támaszkodnom az ajtóban, nehogy elessek.

- Szeretem mikor nevetsz - vigyorgott Niall büszkén, amiért sikerült kiváltania ezt a reakciót belőlem.

- Inkább főzzünk valamit - szólt Hazza derékig az üres hűtőben kutatva valami ehetőért. - Nem találok semmit - nyávogott.

- Majd én - vette át az irányítást Nialler és beosztott minket a konyhai munkákra. - Nincs sok lehetőség, szerintem sütünk valami húst, az úgyis van a fagyasztóban.

Végül fél óra szenvedés után valami szószban csirkemellet sütöttünk, a fiúk próbálták elmagyarázni, de nem volt kedvem az idegen kifejezéseknek utána nézni, így inkább bíztam abban, hogy nem mérgeznek meg. Az én feladatom az volt, hogy csináljak hozzá egy görög salátát. Ez olyan dolog volt, amit szívesen csináltam a konyhában, de a sütés és főzés nem volt a kedvencem, így is sikerült elvágnom egy ujjamat, úgyhogy egy sebtapasszal a gyűrűsujjamon kezdtem a késői ebéd elfogyasztásához.

- Nem tudom elképzelni hogy hogy lehet az hogy lány létedre nem szeretsz főzni - rázta meg a fejét Niall az első harapás után. A konyha közepén volt egy asztal, oda telepedtünk le. Én az egyik oldalon ültem, velem szemben pedig egymás mellett a két fiú.

- Nem kötelező szeretni valamit, amit a társadalom neked osztott szerepként. Szerintem mindenkinek azt kéne csinálnia, amit szeret, nem pedig amit kell neki. Ha egy nő éppenséggel autószerelő akar lenni, miért néz rá mindenki úgy, mintha őrült lenne? - kérdeztem, de nem vártam komoly választ rá.

- Ezek ilyen megszokott dolgok, néha jobb nem háborgatni őket - sóhajtott Niall, és láttam, hogy megint bántja őket valami. Állandóan csak olyan dolgokról beszélek, amik felzaklatják vagy felidegesítik őket. Próbáltam inkább olyasmire terelni a szót, ami semleges téma lehet, de hirtelen nem is tudtam megszólalni.

- Niall, szerinted melyik a jobb kép? - mutogatta a telefonját neki Harry pár perc csönd után. Alaposan megbeszélték, hogy melyiken mi látszik és mi nem, de dönteni nem bírtak, csak tíz perc szenvedés után, amíg mind elfogyasztottuk az ebédünket.

- Elmosogatok, ti menjetek csak fel - küldtem őket ki, lelkesen beszélgettek.