Csak elhatározás kérdése

I.

Szokták mondani, hogy a kimondott szavaknak ereje van. Nos, hadd vázoljam fel milyen és mekkora erővel is bírnak ezek az egyszerű, semmiségnek tűnő szavak.
Hétfő reggel bementem az iskolába, egyenesen az osztályterembe, mert egy csepp humorom sem volt a többiekkel az udvaron baromkodni. Elővettem egy könyvet, a szendvicseimet, egy sütit és az üdítőmet. Maga volt a mennyország!
Tíz perc múlva hallottam, hogy az egész iskola betódul az épületben. Kicsapódott a terem ajtaja és beléptek az osztálytársaim.
Tudom, hogy észrevettek, de egy lenéző pillantásnál többet nem kaptam tőlük.
De aztán varázsütésre besétált Barbi, aki persze egyből odajött hozzám. Félreértés ne essék, egyátalán nem kedvel. Sőt.
-Te már megint mit zabálsz? Nem tudnál egy perce sem elszakadni a kajától? Ha ennyit eszel, még a lépcsőn sem tudod majd felhurcolni azt a nagy seggedet!
Természetesen óriási röhögés követte ezt a "sziporkázó" beszólást. Bevallom, nem esett valami jól. Persze nem mondtam neki semmit. Mit mondhattam volna?! Nádszál kisasszony Shrek ellen. Esélyem sem volt.
Barbi kivette a kezemből a könyvet. Beleolvasott, majd csak úgy becsukta.
Elvette a szenvicsem, elsétált a kukáig és beledobta. Aztán visszajött, leült az előttem lévő padba, és azt mondta, hogy ezt még később majd megköszönöm neki.
Meg is köszöntem. Magamba. Kicsit sem kultúrált formában.
Éreztem, hogy az arcom kipirult, vert a víz és rohadtul idegesített az a sok árgus szempár, ami rám szegeződött.
-Olyan az Eszti, mint a Geszti!- kiabálta be Bence, és ismét nagy röhögés követte a beszólást. Lassan már nem volt pad, ahová süllyedhettem volna. Idegességemben megérintettem a hajam.
-Nem kell elbújnod, Eszti, mi nem bántunk, mint ahogy az apád tette azt!
Elszakadt a cérna. Felálltam, odaloholtam Bence asztalához és lekevertem neki egy istenest.
Valószínűleg megérezte a haragom, mert a nap folyamán már nem szólt hozzám többet.
Elég furcsa volt, hogy nem köpött be. Pedig eléggé rá vallana.