Csak elhatározás kérdése

V.

Beléptem az ajtón. Anya a kanapén aludt. Dőlt belőle a piaszag.
Azóta van ez így, mióta apa nincs velünk.
Egyszerű a történet.
Lopáson kapták, kihívták a zsarukat és most a börtönben csücsül. És ennek már vagy két éve.
Aztán az egyik idióta elterjesztette a suliban, hogy azért csukták le, mert anyát és engem is vert. És ez persze nem igaz. Már hogy lenne az?
Hallottam, hogy anya felébredt. Inkább nem mentem ki. Jobb ilyenkor a békesség.
Valaki szinte beesett az ajtómon. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet az. Odarohantam és felsegítettem. Köszönetképpen megveregette az arcomat.
Bevittem a szobájába, betakargattam, mint mindig. Rutin művelet.
Visszamentem a szobámba, megírtam a leckémet, majd elpakoltam.
Végigdőltem az ágyamon, és elkezdtem agyalni.
Iskola.
Egyébként bírom a sulimat. Jók az osztálytermek, kellemesen nagy a tesiterem (ami azért nem a szívem csücske, de attól még szép) és jó kínálat a büfében. Mi kell még?
Tök klassz lenne az életem, ha nem lennének ott az osztálytársaim.
De bizony ott vannak. És kísértenek engem. Én meg hagyom magam.
Miért?
Az egész probléma mélyen gyökerezik. Mikor lecsukták apát, akkor nagyon rosszul éreztem magam. Elkezdtem enni. Rengeteget. Ezért vagyok ilyen. Mert az ételbe fojtottam a bánatom. Nem azt mondom, hogy előtte fogpiszkáló alakom volt, de azóta nem egy-két kilót szedtem fel.
Igen. Tudom, hogy nem vagyok egy modell alkat. Nekem is van tükröm, miért ne tudnám?!
Igen. Fáj kimondani.
Igen. Tudnék tenni ellene.
Akkor miért nem csináltam eddig semmit?
Erre nem tudom a választ. Talán azért, mert így, a bőrömben érzem jól magam?
Kizárt.
Akkor azért, hogy bebizonyítsam, hogy én így is tudok élni?
Még mindig rezeg a léc.
Vagy esetleg azért, mert tudom, hogy az osztályom ugyanúgy elítélne, ha elkezdenék fogyózni? Vagy esetleg cikiznének érte, még ennél is jobban?
Talán.
Új gondolatfoszlány suhant át az agyamon és egy -már kidobott- képkeret ugrott be. Volt benne egy kép. Anya, apa és én. Nagyon régi már, talán  el is veszett, de az emléke bennem él.
Boldogok voltunk. Apa nem volt börtönben, anya nem ivott és én nem éreztem magam társadalmilag kitaszítottnak.
És most?
Néha azt érzem, hogy ha nem kötődnék vérszerint anyához, akkor nem is szeretne. Bár nem hangoztatja, de talán így, kötődéssel együtt sem szeret.
Az osztálytársaim megnyomorítják minden egyes napomat, úgy, hogy ők közben semmi megbánást, együttérzést vagy sajnálatot nem érznek.
Akármilyen hihetetlen is, de nekem is voltak barátaim. A hangsúly a "volt"-on van.
Nincs olyan, hogy valakinek egyátalán nincsenek barátai. Olyan van, hogy később -mint az én esetemben- elpártolnak mellőled, de hidd el, igenis mindenkinek vannak.
Az én barátom igazi volt. Csak aztán... inkább elmesélem a történetet.
A lányt Lizának hívták. Egy osztályba jártunk. Járunk.
Igen, igen. Fáj kimondani, de még mindig az osztálytársam.
Ő az a fajta barátnő volt, akivel szívesen beszélgettél vagy akinek teljes nyugodtsággal mondtad el a legféltettebb titkaidat. Akiben megbíztál.
Egyszer javasoltam neki, hogy menjünk el ketten egy sorozatra alapozott csoportba, amit egyébként mindketten imádtunk.
Találkoztunk ott egy csajjal, akiről kiderült, hogy a mi sulinkba járt. Vagyis...jár.
Egyre többet lógtunk együtt, aminek az lett a vége, hogy én kiszorultam a csapatból és ő vette át a helyem.
Kezdődött azzal, hogy Liza átpakolt  az ő szekrényébe, egyre többször bandázott vele, folytatódott azzal, hogy egymásnál aludtak, olyan titkokat mondtak el egymásnak, mint amilyeneket még én és Liza sem beszéltünk volna ki, aztán befejeződött azzal, hogy barátnő nélkül maradtam.
Túltettem magam rajta. De itt egy akkora törés ért, mint még korábban soha. Azóta nincsenek barátaim.
Másnap kómás fejjel ébredtem. Nem tesznek jót nekem ezek a gondolkodós esték.